Hollywood újra megpróbálkozik Japán egyik fő filmes exportcikkének vászonra küldésével. Ezúttal mindennél nagyobb a szörny, de mindennél jobb is?
Roland Emmerich a bevándorlásügyi hivataltól 1998-ban gyakorlatilag minden lehetséges ponton elhibázta Godzilla amerikai állampolgárrá tételét, talán csak két ponton nem: egyrészt látványban remek volt mozija, másrészt a filmzenelemezét a mai napig jó szívvel veszi elő az ember Deeper Underground-ostul, Heroes-ostul, No Shelter-estül. Gyorsan kiderült, Godzillából nem lesz elhízott amerikai, aztán láss csodát, mégis az lett, talán ezúttal sikeresebb volt a zöldkártyáért elkövetett kamuházasság, de ennyire ne szaladjunk előre.
Mint a legtöbb főhősnévvel ellátott mozi (lásd: Forrest Gump, Gilbert Grape), a Godzilla is egy igazi karakterdráma. A történet egy szuperszönyről szól, aki a víz alatt él csendben, rendben, az emberek ennek ellenére megpróbálják őt elpusztítani, de egy atomrobbanás számára mindössze egy lazább reggeli bélgázfuvallat erejével hat. Vajon milyen lehetett Godzilla gyermekkora? Kiközösítették őt az óceánmélyi lények nagyságáért? Nem talált barátokat, ezért depressziós lett? Egyébként is, miért akarják őt az emberek elpusztítani? Mert nagy? SpongyaBobra miért nem dob egyetlen hadsereg sem atomot?
Szóval Godzillának lenni nem jár együtt a hurráoptimizmus képzeletbeli feszített víztükrű medencéjében való korlátlan lubickolással. Ott van a stressz, meg az a nagy nyomás, hogy időnként össze kell csapnia ezzel-azzal, közben pedig évtizedekre elég melót hoz össze az építőiparnak, már ha egy-egy ilyen összecsapást túlélnek a munkások. Godzilla ezúttal is előjön az óceán mélyéről, hogy összecsapjon ezzel-azzal, ehhez azonban az embereknek is lesz egy-két szavuk. Ez az egy-két szó sokkal inkább sikítozás és jajveszékelés formájában tör elő, de akadnak itt, akik a nagy bajban is tudnak beszélni.
Ők Joe Brody (Bryan Cranston) és fia, Ford (Aaron-Taylor Johnson), előbbi veszettül őrültnek tűnő, de persze az egyetlen igazság birtokában lévő tudós, utóbbi katona, ráadásul bombaszakértő, ami még jól jöhet, ha a forgatókönyvírók úgy döntenek, hogy szükség lesz egy szakemberre. Szóval apa és fia Japánban találkoznak valamivel, ami meglehetősen keresztülhúzza egyébként sem feltétlenül kedélyes apa-fia napjukat, majd Kick-Ass úgy dönt, felveszi a harcot azzal a bármivel, ami számára az emberiség hangya csupán a radioaktív hulladéknak nevezett svédasztal lábánál.
Semmiképp sem szeretnék spoilerezni, ezért beszéljünk inkább a látványról. Brutális. Köszönöm a figyelmet. Talán még annyit, hogy Gareth Edwards rendező nem kapkodó kamerákkal ússza meg a bulit, azt a 160 millió dollárt sikerült ügyesen eltapsolni, bár a 3D-konverzió hagy némi kívánnivalót maga után. Azt viszont egy pillanatig sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ez bizony egy hollywoodi stúdiófilm. És mint hollywoodi stúdiófilm, bizony egy akkora szörny is kénytelen lesz kompromisszumokat kötni, mint Godzilla. Szerencsére nem kell musicalbetétet előadnia, mint Peter Parkernek a Pókember 3-ban, bár nem mondom, hogy nem nézném meg.
Az ilyen kompromisszumos helyzetekben mindig csak az a kérdés, hogy nagyon szívja-e majd a fogát a néző, ha valami olyat tesznek az emberek (nyilván nem a felpumpált, felhízlalt szupergyík tesz meggondolatlanságokat), amit nem kellene, vagy amikor holdkráter méretű lyukakba ütközik az ember a forgatókönyvben. A Godzilla részemről annyira szórakoztató volt, hogy nem érdekeltek a butaságai, a logikátlan szkriptbakik, mert ez a mozi szórakoztatni akar, és azt a legjobb módon teszi.
Olyan blockbuster lett, ami nagyon ritkán jön össze. Nem tökéletes, a karakterei hihetetlenül egydimenziósak (tudós mindig értetlenül néz, a katona mindig nagyon katona, a gyerek mindig rossz helyen van, mama sem marad a helyén), de mind látványban, mind hangulatában remek, Edwards ráadásul nagyon ügyesen adagol, egy pillanatra sem ülteti le moziját. A Godzilla csupa nagybetűs szórakozás, legalább akkora móka, mint a címszereplő maga, de aki a szörnyfilmek új királyát készült avatni, az lehet, hogy kicsit csalódni fog. Közel 120 percre úgy bámultunk egy Imax-vásznat, mint egy gyerek. Godzilla amerikaivá tétele ezúttal sikerült, bár nem mindenki fogadja ezt majd kitörő örömmel. Annyi szent, hogy nagyon benne van egy még ennél is jobb második rész ígérete.