Pedig első ránézésre – sőt, a másodikra is – ez a játék bizony annyira japán, amennyire csak lehet. Jobb is, ha a lemez behelyezése előtt egy kicsit kondicionálod magad arra, hogy kapni fogsz az arcodba némi szigetországi infantilizmust, de attól azért nem kell félned, hogy megüli a gyomrod.

Ha toltad PS Vitán az első részt, - ami végül asztali konzolra is kijött -, nagyjából sejtheted, miről van szó, ha viszont nem, akkor már mondom is. Egy a cukiság és a dögösség határán egyensúlyozó szőke csaj egy világűr színű macskának köszönhetően képes manipulálni a gravitációt. Ez azért szupererőnek nem is olyan rossz, ugye?

Elárulom, hogy a gyakorlatban még annál is nagyobb muri a dolog, mint amilyennek első hallásra elképzelnéd. Az első részben egy többé-kevésbé egységes városban kellett ide-oda repkedni, a másodikban viszont sokkal tagoltabb a játéktér. A helyszínek a levegőben lebegnek, és mivel te mondod meg, merre van a le és merre a fel, ezért minden, amit a képernyőn látsz, a játszótereddé válik.

A Gravity Rush 2 sztorija valami olyasmi, amire nem biztos, hogy oda fogsz figyelni. Nem csak azért, mert egy pöttyet debil, de azért is, mert az alkotók nem túl látványos képregényes formában prezentálják az eseményeket. A történet egyébként távolról sem szenzációs, így valószínűleg egy óra múlva ugyanúgy fogod elnyomkodni ezeket a szinte kizárólag szövegelésből álló részeket, ahogy én is tettem.

Még szerencse, hogy míg a sztoriban a játék igencsak gyengusz, a játékmenet szinte minden eleme ragyog. A képességeket az első pillanattól az utolsóig öröm használni. Változatosak, látványosak, az alkalmazásuk tíz perc után rutinszerű, és a különböző ellenfelek által megkívánt eltérő taktikák miatt egy percig sem válnak unalmassá. A fejlődés egyébként sem bonyolult képességfák mentén történik. Egyszerűen minden kézre áll, mindig jön valami, ami kicsit színesíti a kalandot, és a rafinált, de frusztrációmentes főellenfelek miatt sem fogod kitépni a hajad.

A játék legnagyobb erénye, hogy különösebb felhajtás nélkül teszi a dolgát. Az első résznél még úgy éreztük, hogy a gravitáció-manipulálósdi csak ürügy volt arra, hogy a képünkbe tolják, mit is tud a Vita valójában, de a második epizódnál ez már az eszünkbe sem jutna. Ez csak egy habkönnyű év eleji trip, ami nem akarja megváltani a világot, de amit csinál, azt hibátlanul teszi. Látványos, helyenként szemkápráztató grafika, korrekt audio és éppen megfelelőre belőtt nehézség - a fentebb méltatott elemekkel együtt minden együtt van ahhoz, hogy az is jól érezze magát, aki nem akar napi szinten órákat beletenni egy játékba.

Ha nem vagy hardcore gémer és végre szeretnél egy olyan nyílt világú játékot, melyben nem kell könyékig elmerülnöd ahhoz, hogy jól szórakozz, akkor ne keress tovább!