Gyógyszer nagyjából bármire - The Cure, Budapest Sportaréna, 2016.10.27.

A The Cure jött, és megvett minket kilóra. Egy EDM-bulin nem táncolna ennyi ember egyszerre az Arénában, mint most.

2002-ben ott voltam a The Cure Sziget-koncertjén. Marhára nem volt mindegy, hogyan sikerül, mert randin voltam, bár magam sem tudom, hogyan gondoltam ezt, mindenesetre a lényeg, hogy pár hónappal előtte egy fesztiválon találkoztam egy lánnyal, nagyon jót beszélgettünk, majd megállapodtunk abban, hogy mivel úgyis akarunk menni az augusztusi Cure-ra, ott találkozunk. És tényleg. Találkoztunk, de minden ellenünk játszott, a különösebben nem slágerekkel operáló, gigantikus méretű koncert közben még az eső is esett, de ez nem volt érdekes, összejött a lány, annyira, hogy négy évig együtt is voltunk. Azóta nem láttam a Cure-t, a lányt sem vagy tíz éve.

Ez pedig marha sok idő. Azóta egyszer fellépett a banda a SZIN-en 2005-ben, azóta sem érteni, miért pont ott, Szegeden, de maradjunk annyiban, hogy megérett már az idő egy új The Cure-koncertre. Az Aréna szépen meg is telt, ahogy kellett, azt pedig csak sejteni lehetett, hogy ezúttal sokkal erősebben rámennek majd a slágerekre, de persze nem is a Cure lenne, ha nem akarna mindenkit kiszolgálni, és egyébként is, ők azok, akik általában háromórás bulikat tolnak le, több mint tisztességesen.

A 14 évvel ezelőtti koncert persze nem véletlenül maradt meg bennem jó élményként, de ha őszinte akarnék lenni, inkább éreztem úgy, hogy az ősrajongóiknak játszanak, mintsem azoknak, akik csak slágereket ismernek tőlük, és ez nem volt túl szimpatikus. Nem azért, mert egy ekkora kaliberű zenekarnak ne néznénk el, hogy nem játszik túl sok slágert a koncerteken, hiszen a Cure-életmű tele van hibátlan dalokkal, csak nehezen képzeltem volna el azt azután a buli után, hogy ugyanez a csapat arra is képes, mint ami most történt az Arénában.

A The Cure ugyanis egy tökéletes setlisttel jött, ami abszolút kiszámíthatatlan volt, hiszen a turnéállomások során folyamatosan változtatják a sorrendet és a dalokat, sőt, a lefotózott budapesti setlist szerint még koncert közben is változhat bármi, a The Walk helyett ugyanis inkább a Lovecatset érezték jobbnak, és ez az egész így valami rettenetesen szimpatikus. Mert itt van ez a zenekar, ami 1976 óta működik üzembiztosan, és nem fásul bele abba, hogy perfektre polírozott show-t hozzon össze, inkább improvizál, cserélget, háromszor is visszatapsoltatja magát, élvezi, amit csinál. És nem, ezúttal nem hanyagolták a slágereket sem, de a nem klipes dalok is lerúgtak pörgőből.

Pont azért volt tökéletes ez az este, mert egyszerre szolgálták ki az ősrajongókat és az egyszeri érdeklődőket, játszottak kevésbé várt, de fantasztikus (pl. Kyoto Song, Doing the Unstuck), meg persze kötelező (Just Like Heaven, Friday I’m In Love) dalokat, és úgy építették fel a sorrendet, hogy pikk-pakk elteljen az a közel három óra. Hihetetlen, hogy ezek a 60 körüli fickók olyan feszességgel tudnak játszani, ami brutálisan elragadja az embert, mindez pedig úgy szól, hogy a legtöbb Aréna-koncert elkérné a receptet.

Robert Smith még mindig elképesztő, tökéletesen énekel, keveset kommunikál, és valahogy nincs is szüksége arra, hogy felszántsa a színpadot. Arra ott van Simon Gallup basszusgitáros, aki 56 éves korára olyan energikus a színpadon, hogy arra ezen a világon semmiféle épeszű magyarázat nincs, három órán keresztül alig van pillanat, amikor meg tud állni egy helyben a lábán.

A vizuál sincs túlagyalva, csíkokban ledfalak, azokon néha animációk, néha a színpad vizuális meghosszabbítása, olykor-olykor talán lehetne több az animációból, de tényleg, ez már szőrszálhasogatás. Amit a The Cure művel, az konkrétan ritka. Olyan életművet hoztak össze, amiből bátran lehet válogatni egy turnén, úgy lehet összerakni 31 számos setlisteket, hogy az mindenkit kiszolgáljon, és még így is kimaradjanak nagyon nagy slágerek, de ez ne zavarjon senkit. Nem különösebben ment haza senki sem hiányérzettel, talán csak a mögöttem álló, ránézésre ismert humoristának látszó tárgy, aki végig ordítva ABBÁ-t és Madonnát kért, majd a nem túl elegáns „adjátok vissza a pénzem gecik”-mondatot ismételgette, viccből, ordítva, és mikor kifelé mentem, ránéztem, utánam ordított, hogy „menjél haza geci”. És ezt is viccnek szánta. Nem ő a stand up legfénylőbb csillaga, talán nem véletlenül.

Lényegtelen. A lényeg, hogy minden létező tekintetben elképesztő koncertet adott tegnap a Cure az Arénában, és volt annyira szuper, hogy bármikor végig akarjam nézni újra, akár zuhogó esőben is, táncolni a felrobbant Arénával együtt, és még azt a kapcsolatot is vállalnám miatta, aminek most már tudom, hogy baromi rossz vége lett. Ez a koncert hibátlan volt. Köszi mindent, de ne kelljen már megint ennyi idő múlva találkozni, a fenébe már!

Fotók: MTI / Mohai Balázs

Legfrissebb

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon