David Ayer íróként és rendezőként is szinte kizárólag a legférfiasabb témákkal hajlandó foglalkozni. Hősei rendőrök vagy katonák, vagy mindkettők egyszerre, a központi motívum pedig mi is lehetne más, mint a becsület, a helytállás, a bajtársiasság és a közös veszedelemben kovácsolódó férfibarátság. Az utolsó műszak-ot egyenesen imádtuk, a Szabotázs-t már nem annyira, de azért inkább reménykedve, mint félve vártuk a Brad Pitt főszereplésével készülő Harag-ot. Régen láttunk már jó háborús filmet, jó tankos akciófilmet pedig még régebben.

1945-ben a szövetségesek már erősen rángatták Hitler bajuszát. A Harag névre keresztelt Sherman tank parancsnokaként Collier őrmester (Pitt) igazi harcedzett katona, aki még Afrikában kezdte irtani a németeket, majd az invázió legtovább életben maradt harckocsizójaként egészen Németországig jut. Itt kapcsolódunk be a történetbe, amikor az egyik lövész halála miatt a kis csapat új taggal bővül egy totálisan zöldfülű, idealista kiskatona személyében.

Néhány férfi egy klausztrofób térben próbálja túlélni a háborút és egymás társaságát. A rendező még forgatókönyvíróként dolgozott hasonló anyagból az U-571 című tengeralattjárós moziban, ami végül nem volt képes kievickélni a sekély vízből. A Harag viszont olyan repülőrajtot vesz, hogy szinte tapsikoltunk örömünkben. Már az első percekben nyilvánvalóvá válik, hogy a mozi nem finomkodik. Vér, acél és sár. Valahogy így festhetett az öreg kontinens a második világháború utolsó felvonásában. A színészek remekelnek. Pitt dominál, mint mindig, Shia LaBeoufnak egyre inkább hajlamosak vagyunk elnézni a Transformers-fiaskót, Jon Bernthal pedig igazi meglepetés a suttyó szerelő szerepében. (Logan Lerman újonc karaktere a többiekhez képest sajnos csak korrekt alakítás.)

Az akciójelenetek sem okoznak csalódást. Az ágyútűz, a záporozó lövedékek nem csupán látványelemek. Ayer biztos kézzel teremt olyan közeget, ahol a halál bármelyik pillanatban lecsaphat bárkire. A mozi ráadásul nem fél igazán érdekes morális kérdéseket feltenni a háború természetéről. Az egyik jelenet például egészen mesteri; egy elfoglalt városban a parancsnok és a zöldfülű rátalál egy talpalatnyi idillre, amit végül nem tudnak megmenteni a külvilág mocskától. A „mocsok” ráadásul egészen meglepő formában érkezik a jelenetbe. Sajnos éppen ez a film utolsó eredeti mozzanata.

Az akciódrámák egyik legnagyobb kliséje, a kötelező öngyilkos küldetés ugyanis ebben a filmben valami elképesztően lehangoló minőségi zuhanással jár kéz a kézben. Mintha ezen a ponton a forgatókönyvíró lepasszolta volna a melót az egyik gyakornokának, a rendező pedig hirtelen visszavonulót fúj; hagyjuk a mélységet a francba, jó lesz ez egy segghülye akciófilmnek is. Az addig okosan építkező mozi elkezdi a néző szájába rágni a tanulságot, ami ennél felszínesebb már nem is lehetne.

A háborúban nincs helye a gyengeségnek, a szépség pedig pusztulásra van ítélve, amit úgy kell megmutatni, hogy még a hülye is megértse. (Egy gyönyörű halott nő elég egyértelmű lesz, főnök? Ja, jöhet!) Bizony, a háború szar dolog. Azt is megtudhatjuk, hogy a németek arctalan aljanép. Pörög is a hullaszámláló rendesen, de a végén aztán az egyik kraut totálisan hiteltelen jócselekedetével az is le van tudva, hogy azért nem mindegyik fritz echte rohadék. Tehát az erkölcs mégiscsak nagyon fontos dolog. Arról viszont már nem esik szó, hogy vigyorogva aprítani a nácikat, aztán nyüszítve elbújni és reménykedni a sors jóindulatában mennyire van rendben morális szempontból.

A stáblista alatt nálam a csalódottságot hamar felváltotta a harag. Ez a mozi egy akkora elpuskázott lehetőség, amire az utóbbi években nem volt példa. Az alkotók fáradságos munkával felépítenek valami nagyszerűt, amit a filmidő utolsó harmadában úgy vernek szét egy vaskos közhelyszótárral, hogy azt még az SS sem csinálta volna jobban.