Harcsa Veronika – A lány, akit mindenki szeret

Beszélgetés az ország legtüneményesebb dzsesszénekesnőjével sikerről, az ideális férfiról, kudarcokról, és arról, hogy miért lett belőle groupie egy egészen rövid időre.

Még mindig a húszas éveiben jár, de már hét éve irányítja a saját neve alatt futó kvartettet. Sikeres itthon, lemezét kiadták Japánban, folyamatosan zenél Európa és a világ városaiban, írt zenét színdarabhoz, és nem mellékesen kiadott öt lemezt. Tulajdonképpen kevés olyan előadóval találkozni, aki tehetségét és zenéjét – ami meglehetősen messze van a mainstreamtől – ennyire magától értetődően képes elfogadtatni a világgal, de Harcsa Veronikának sikerült a lehetetlen.

Nemzeti kincs?

Az interjúra készülve jó pár cikket és tévés interjút átfutottam, és egyet sem találtam, amelyben a riporter – legyen nő vagy férfi – ne olvadt volna el az énekesnőtől, szóval Veronika olyan szimbiózisban él a sajtóval, ami példa nélküli a hazai újságírás cinikus és könyörtelen világában. Too early című dalára majdnem 400.000-en kattintottak a youtube-on, ami brutálisan magas szám egy dzsesszdal esetében, a népszerűség igazi próbája pedig az, ha az ember végigfut a kommentek között.Tanulságos olvasmány: a legvérmesebb trollok is csak azt róják fel, hogy miért angolul énekel, mikor magyar?, de akkor jönnek jóságos trollok, és a védelmükbe veszik Veronikát, szóval úgy fest, hogy ő a lány, aki az ujja köré csavarta a világot.

廉価盤

Speak Low című albuma 2007 júliusában jelent meg Japánban a Nature Bliss kiadónál. A legnagyobb japán lemezbolt-hálózat, a Tower Records vokálisdzsessz-eladási listáját egy hónapig vezette. Itthon közben üres klubokban játszott.


A sikerei jól dokumentáltak, ám az odáig vezető út már kevésbé, mintha az utókor nem lenne kíváncsi a nehéz pillanatokra, és visszatekintve csak az emlékezetes momentumokat ragadná ki a törékeny külsejű, szőke leányzó múltjából. – Természetesen voltak nehéz pillanatok is – kezdi, miközben nekifog a chilis répasalátás tokhalnak. – 2005-ben jelentettem meg magánkiadásban az első lemezemet, és kerestem a lehetőséget, hogy felléphessünk, játszhassunk klubokban, koncerttermekben. A 2008 elejéig tartó időszak nem volt diadalmenet. Üres éttermek és klubok jutnak eszembe. Amikor rászólnak a zenekarra, hogy játsszunk halkabban, az egészen megalázó tud lenni, és természetesen az sem jó, ha a vendégek nem a zenénkre kíváncsiak, hanem a vacsorájukra. Egy estére kifejezetten emlékszem, a Cotton Clubban léptünk fel, és összesen egy asztalnál ültek, de ők sem a zene miatt érkeztek. Ráadásul az egyik főnök előadást tartott nekem arról, hogy hogyan kellene viselkednem a színpadon. Mert egy másik énekesnő lemegy a színpadról a nézők közé, beleül a vendégek ölébe, és így tovább. Akkor megfordult a fejemben, hogy ha még sok ilyen este lesz, akkor nem biztos, hogy folytatni fogom.

(Köszönjük a Pastrami Étterem és Kávéház segítségét!)

A legszebb hangú groupie

Veronika zenekarával együtt bejárta a fél világot, és bár sok zenésznek nyűg az utazás, a dalszerző-énekesnő imád utazni. Legutóbb Brüsszelben és a hollandiai Nijmegenben járt, ám nem egy koncert miatt, hanem egészen más – és meglepő – céllal utazott a két városba. – Groupie voltam! Úgy bizony! – nevet fel. – Egy zenészt követtem, aki ezekben városokban lépett fel. Sajnos a történet nem a várt módon folytatódott. Bár általában nagyon összeszedettnek tűnök, én is szét tudok esni. A magánéletemben most nehéz perióduson megyek keresztül, de ilyenkor próbálok másra koncentrálni és beletemetkezni a munkába. Az elmúlt időszak nagyon intenzív volt, és ez beépült a zenémbe is.

A közelmúltban azt nyilatkozta, hogy Thom Yorke (Radiohead)  tulajdonképpen bármelyik testrészére adhatna autogramot, de ha nem Thom Yorke nevű férfiakról van szó, akkor Veronika konkrét elképzelésekkel rendelkezik. – Fontos, hogy egész egyéniséggel rendelkezzen, meglegyen a saját élete, és ne az enyémet akarja élni. És sajnos úgy fest, ilyenből nincs sok, vagy én vonzom az olyan fickókat, akik mintha nem lennének készen. Olyan férfit szeretnék, akinek az élete nélkülem is élményekkel teli, és teljes.

Anyukám spenótfőzeléke

A kaja, amin akár egy hétig is ellenne


Egy gimnáziumi rockbandában játszott szaxofonosként, ekkoriban került szinte véletlenül a mikrofon elé – egy Metallica dalt énekelt – és ott is ragadt. Veronika speciális matektagozatra járt a középiskolában, és négy évet a Műegyetemen is lenyomott, de szerencsére nem vált belőle informatikus. A matematika és a zene kapcsolata közismert, bár nehezen hihető, ha olyan jelenségek jutnak eszünkbe, mint egy Skrillex megszólalás, vagy egy Lady Gaga koncert. – Nálunk a matektagozaton nagyon ment a zene – eleveníti fel Veronika. – Egészen extrém, de a gimnáziumi osztályunkból hárman is elvégeztük a Zeneművészetit. Egyébként nem vagyok a matekos zenék híve, bár a kiszámoltság nagyon hatásos tud lenni a zenében.

Ó, azok a csodálatos férfiak

2008-ban diplomázott Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, de a mesterképzésre eddig nem volt ideje, ám hamarosan változhat a helyzet, ugyanis – és erről a Playernek beszélt először – a közeljövőben kétlaki életet tervez és egy európai nagyvárosban fogja elvégezni a mesterképzést. A chilis tokhalnak nagy sikere van, és amikor a konyhában tevékenykedő férfiakról kérdezem, nagyon fellelkesedik.Az nagyon szexi! Nagyon vonzó egy pasiban, ha elragadtatással tud csinálni valamit. Akiket eddig főzni láttam, mind szenvedéllyel főztek. A főzés számomra az érzékek birodalma. Ha belegondolsz, minden érzékünket használjuk közben, ízlelés, szaglás, tapintás, szükség van a kreativitásra, szinte már művészet. Hangokban éppen nem erős a főzés, de az étkezés hangeffektusa is fontos, például ahogy roppan valami. Ha egy férfi jól főz, az nagyon vonzó!

Egy Zahara nevű kis falu Andalúziában. Igazi menedékhely apró fehér házacskákkal, várrommal, a világtól elzárva.

A hely, ahová boldogan vonulna száműzetésbe

Amikor hasznos önzőnek lenni

A zenész életformát sokan a szex&drogok&rákenroll filozófiával azonosítják, ám ez – a korábbi, természetesen idézőjelbe tett groupie létet és mondjuk egy Tankcsapda covert leszámítva – távol áll Veronikától. A múlt héten zsinórban ötször volt jógázni, szeret futni, és egészségesen táplálkozik. Koncertek előtt nem iszik, mert zavarja a koncentrációban, és utána sem partizik hajnalig, szóval nagyon figyel arra, hogy ne legyen semmi, ami beállhatna közé és az alkotás közé. – Sok önzés van bennem, illetve a zenélésben, nem tagadom. Azért csinálom, mert élvezem. Nem a közönség miatt, vagy azért, hogy a rádiók játsszák, hanem mert élvezem ezt az élményt.

Player Autószalon

Minden éven egyszer eljön a sóbiznisz ünnepe, ami köré spontán módon összeverődik egy amerikai focidöntö is. A költségvetés nem éppen egy bivalytárogatói  koncertével vetekszik, a közreműködők is hihetetlenek, ahogyan a showkészítés nagykönyvében az meg van írva. A Player most bemutat néhányat a legsúlyosabb esetekből. Janet Jackson mellét kivéve...

Madonna

Na ki a legnagyobb megalomán a világon? Madonna sosem viccel el semmit, a 2012-es Halftime Show nagyobb, hosszabb, vágatlanabb volt minden eddiginél. A több mint 12 perces szett alatt parádézik a Cirque de Soleil, vendégmuzsikusként benéz az LMFAO két idiótája, M.I.A., Nicki Minaj és Cee Lo Green is. A playback partit, és a megbotlást lazán megbocsátjuk Madonnának, hiszen akkora látványt kanyarintott, amibe beleremegett a föld. Ugyan ki más fedné le a teljes pályát egy hatalmas kivetítővel?

1. Vogue
2. Music (+Party Rock Anthem + Sexy And I Know It)
3. Give Me All Your Luvin'
4. Open Your Heart / Express Yourself
5. Like a Prayer

New Kids On The Block

Nem mehetünk el szó nélkül az 1991-es Disney/Benetton reklámnak is beillő show mellett, ahol az ereje teljében lévő New Kids sikítást előidéző csípőmozgással hódít a gyereksereg között, a Disney palota háttér előtt. A Step by Stepet persze senki sem úszta meg.

Setlist:

1. Step by Step
2. This One’s for the Children
3. It’s a Small World After All

Black Eyed Peas & Usher & Slash

Minden idők második legdurvább show-ja, az LCD és a LED kijelzők minden vállfajának felvonultatásával (naná, hiszen a Tron 2.0 az alaptéma), egy teljes pályányi táncossal, akik ijesztően egyszerre mozognak, és még világítanak is, hogy a buli ki is nézzen valahogy. Slash is felnéz a LOVE felirat alakú színpadra, de mintha nem lenne formában. Mennyből az angyalként érkezik Usher helikopterről. Semmi extra, csak egy átlagos 2011-es Halftime show.

Setlist:

1. I Gotta Feeling
2. Boom Boom Pow
3. Sweet Child O’ Mine
4. Pump It
5. Let’s Get It Started
6. OMG
7. Where Is The Love?
8. The Time (Dirty Bit)

Michael Jackson

Most visszanézve annyira nem is extra Jacko 1993-as fellépése (mármint a közönséget megtévesztő bevonuláson kívül), táncosok vannak dögivel, a Művész top formában, de akkor még nem az volt a lényeg, hogy akkora kijelzőket hozzanak be a pályára, ami röhejessé teszi még a 260 cm átmérőjű, 40 milliós tévéket is. A fellépés mindenesetre egy a legjobb formájában lévő szupersztárt mutat.

Setlist:

1. Jam
2. Billie Jean
3. Black or White
4. Heal the World

U2

Ha úgy nézzük, a 2002-es U2 Super Bowl műsor semmivel sem több, mint egy átlagos koncertjük. Viszont nem is kevesebb. És mivel tudjuk, hogy Bonoék akkora színpadképeket álmodnak meg maguknak, amik a Puskás Stadionba sem férnek be, kénytelenek vagyunk kijelenteni, hogy a show nagyon rendben volt.

Setlist:

1. Beautiful Day
2. MLK
3. Where the Streets Have No Name

Prince

Öreg herceg nem vén herceg, ezt már a Sziget óta tudjuk. Prince 2007-ben Foo Fighterst játszik, ami már eleve jófejség, és ha azt is hozzá tesszük, hogy ez a dal a Best of You, ráadásul teljesen átgyúrva, egyből kihagyhatatlanná teszi a felsorolásból a zseni Super Bowl-fellépését.

Setlist:

1. We Will Rock You
2. Let’s Go Crazy
3. Baby I’m a Star
4. Proud Mary
5. All Along the Watchtower
6. Best of You
7. Purple Rain

The Who

CSI összes pár percben, 2010-ben. De mindezt egy olyan színpadképpel megtámogatva, ami beleég a retinánkba, picit öregesen, de becsülettel, olyan közönségénekeltetéssel, ami hangszálakat szakít. Igazi stadionrock, minden, ami egy ilyen estére kell.

Setlist:

1. Pinball Wizard
2. Baba O’Riley
3. Who Are You
4. See Me, Feel Me
5. Won’t Get Fooled Again

Aerosmith & Britney & ’N Sync & Nelly & Mary J. Blidge

A legfurcsább összeállítás evör. De ilyen a showbiznisz. Elég természetellenesen váltja Justin Timberlake egykori fiúcsapatának nyáldalát egy még nyálasabb Aerosmith sláger, hogy aztán a végén összefussanak a szálak, és az ’N Sync, Britney, valamint az Aerosmith együtt adják elő a Walk This Way-t. Apokalipszis a fanyalgóknak, elég jó vicc a röhögni vágyóknak, show mindenkinek, aki szereti.

Setlist:

1. Bye Bye Bye
2. I Don’t Want to Miss a Thing
3. It’s Gonna Be Me
4. Jaded
5. Walk This Way

Bruno Mars & Red Hot Chili Peppers

A funk és a hazafiasság került a főszerepbe, előbbit különösebben nem, utóbbit már egy picit erősebben bánjuk. Bruno Mars olyan lazán adja a fiatal James Brownt, hogy attól még a sánták is táncolni kezdenek, de amikor megjön a Red Hot Chili Peppers, akkor aztán tényleg elszabadulnak az indulatok. Ügyes show, ahol inkább a zene dominál, de persze a színpadkép sem éppen egy haknikirály mucsajröcsögei fellépését idézi.

Setlist:


1. Billionaire
2. Locked Out of Heaven
3. Treasure
4. Runaway Baby
5. Give it Away
6. Just The Way You Are

Katy Perry & Lenny Kravitz

Katy jön, és bő 12 percben lenyom egy akkora show-t, hogy azt sokan másfél órában sem tudják összehozni. Lenny Kravitz megjelenése mondjuk nem ad hozzá semmit a műsorhoz, de kedves kis adalék. Tőle valahogy nem hangzik annyira extrán az I Kissed a Girl. Megvolt. Értjük. Szerette. Énekelhette volna kicsit durvább szöveggel is. Na de nem is ez a kemény, hanem az előre be nem jelentett Missy Elliott blokkja, aki 2010 óta csak egyszer volt hajlandó előjönni a barlangjából egy brazil fellépés erejéig. A teljes felületén kivetítős színpad és annak használata bárkit leborulásra késztet. A végén persze tűzijáték. És maga Katy. Csodás.

Setlist:

1. Roar
2. Dark Horse
3. I Kissed a Girl (feat. Lenny Kravitz)
4. Teenage Dream
5. California Gurls
6. Get Ur Freak On (Missy Elliott-blokk)
7. Work It (Missy Elliott-blokk)
8. Lose Control (Missy Elliott-blokk)
9. Firework

Coldplay & Bruno Mars & Beyoncé

Hatalmas összeborulás a látszólag össze nem illő előadók között bő 13 percben, ahol Beyoncé és Bruno Mars már rutinus Halftime Show-fellépőként térnek vissza, és tulajdonképpen semmi meglepő nem történik, de olyan kellemes az egész. Az Uptown Funk pedig élőben a legállatabb.

Setlist:

1. Viva La Vida
2. Paradise
3. Adventure of a Lifetime
4. Uptown Funk (Bruno Mars)
5. Formation (Beyoncé)
6. Fix You
7. Up&Up

Fotó: AFP

Sam Peckinpah klasszikusának soványka remake-je nálunk csak DVD-n jött ki, de azért így sem hagyhattuk ki a 2011-es feldolgozás alapos megpiszkálását.

Alapanyag

Peckinpah az utolsó betörhetetlen hollywoodi lázadók egyike volt, aki jellegzetesen férfias filmeket készített egész életében, radikalitása mögött mégis lírai szépség húzódott. A valóságban egy kezelhetetlen alkoholista volt, aki maximálisan kivette a részét minden földi jóból, ahogy a Pat Garrett és Billy, a kölyök főhőse, ő is szívesen lövöldözött otthonában, főleg tükrökre, és ezt a lázadó szellemiséget mozgóképeibe is belevitte. Az elsősorban szerzői westernjeiről híres, de igazából minden műfajban maradandót alkotó direktor 1971-ben először szaladt neki egy thrillernek, a végeredmény pedig talán a legjobb munkája lett.

A Szalmakutyák, amely Gordon Williams The Siege Of Trencher’s Farm című regényén alapul, szép kis botrány volt a maga idejében. A vádak főleg az esztétizált erőszak miatt érkeztek, ami a rendező egyik kézjegye volt, de a Vad banda véres befejezésében sem merte azt megcsinálni, hogy egy nemi erőszakot élvező nőt mutasson be, vagy hogy olyan értelmiségit tegyen meg főszereplőnek, aki maga is kénytelen szadistává válni, hogy megóvja szuverenitását. Peckinpah persze több dolgot is megváltoztatott az alapanyagon: a könyvben például a házaspárnak van egy nyolcéves kislánya, aki átéli a borzalmaknak, és ott a rosszfiúk nem halnak meg. A híres nemi erőszak a zseniális szeszkazán adaléka és a szellemi fogyatékos fiú Egerek és emberekből átemelt gyilkossága sincs benne a regényben.

Eredeti

Az eredeti mozifilm abban az évben jött ki, amikor jobb helyeken olyan szösszenetekre ültek be az emberek, mint a Piszkos Harry, a Francia kapcsolat, vagy a Mechanikus narancs. Az utóbbival remekül rokonítható a Szalmakutyák, ugyanis amellett, hogy a hetvenes évek minden frusztrációja benne van (nem véletlen, hogy a főhős a Vietnami-háború körüli balhéktól hangos, egyre erőszakosabb USA-ból menekül a nyugodtabbnak vélt Angliába), arról mesél, hogy az egyén nem maradhat talpon erőszak nélkül a világban, ez pedig politikai és társadalmi kommentárként is felfogható. A másik, praktikusabb tanulság így hangzik: abból semmi jó nem származik, ha a nejed melltartó nélkül villog építőmunkások előtt.

„Nem engedek meg semmilyen házam ellen irányuló erőszakot”, mondja David (Dustin Hoffman), közvetlenül mielőtt egy nyakra felhelyezett medvecsapdával dobná fel a fő rosszfiú kinézetét, nem véletlen, hogy kiakadtak a korabeli kritikusok, mondván: ez az agresszió dicsőítése. Odáig sajnos nem jutottak el, hogy belegondoljanak, milyen szomorú a film zárómondata, melyben a fogyatékos fiú azt mondja: „Nem ismerem a hazavezető utat.”, mire David: „Semmi baj, én sem.”, hiszen emberünk a történtek után teljesen elveszik az életben, és ez bizony nem egy vérrel írt happy end. Hoffman egyébként nem szerette a filmet, a szereposztással sem volt elégedett, de ez esetben nem adunk a véleményére, annak viszont örültünk volna, ha a remake-et jegyző Rod Lurie hallgatott volna rá és jegelte volna a projektet a következő 72 évre.

Remake

A 2011-es változat igazi remake, mert az eredeti filmet tekinti alapanyagnak, nem a regényt. Nálunk nem került moziforgalmazásba a film, nyilván a kedvezőtlen kritikai visszhangnak köszönhetően, DVD-n és Blu-ray-n viszont február elején idehaza is megvásárolható, ráadásul mindkét kiadványon rengeteg extra anyag kapott helyet. Maga a film azért tekinthető elbaltázott újragondolásnak, mert elődje társadalmi és lélektani mélysége eltűnik, helyette a kor követelményeinek megfelelően durvább jeleneteket kapunk, és ahogy a feszültség nő, úgy kezdenek a színészek is egyre rosszabbul muzsikálni. Már a remake azon posztere is felhívja a figyelmet a veszélyre, amin az Amy-t alakító Kate Bosworth látható, illetve egy meglehetősen buta felirat: „Erőszakolj meg, lehet, hogy élvezni fogom!”. Na bumm.

A cselekmény ezúttal Anglia helyett a Mississippi Gulf Coast vidéken játszódik, tehát egy megelevenedő redneck lázálomról van szó, a direktor szépen el is csattant minden klisét, hiszen egy hillbilly csakis Lynyrd Skynyrd-re biliárdozhat sörrel a kezében, és csak a fekete seriff szekálásában lelhet örömet. David (James Marsden) esetünkben nem tudományos disszertációt ír, hanem forgatókönyvet, ráadásul a sztálingrádi csatáról, ami egyrészt azt szimbolizálja, hogy az önbíráskodó helyi tahók is fasisztoid módon ítélkeznek, másrészt 1943-ban is ellenség vette körül a szovjet várost, ahogy David csatatérré váló házát is. A szerepválasztással is gondok vannak: a főgenya Charlie-t alakító Alexander Skarsgard  például bosszantóan tenyérbemászó és macsóskodó, továbbá a szebb napokat látott James Woods sem ezzel a szereppel tér vissza az A-osztályba.

Jelenetek

Csak röviden: ahogy a modern remake-eknél lenni szokott, minden ki van mondva, aminek nem kéne, a filmvégi durva összecsapások véresebbek, ahol viszont igazán vagánykodhatna a rendező (erőszak-jelenet vagy hősnőnk többszöri megpofozása), ott inkább visszavesz. Több helyre apróbb feszültség forrásokat helyez be, mint például a vadászat során, ezzel nincs is gond, az amerikai focimeccsre viszont semmi szükség, pláne, hogy az eredeti változatban egy kiváló montázst láthatunk ezen a ponton, melyben az álszent felekezet, a nemi erőszak és a kapcsolati hullámvölgybe kerülő pár képei váltakoznak.

Eredményhirdetés

Peckinpah, kiütéssel. A friss Szalmakutyákkal az a baj, hogy nem átértelmezi, hanem újra felmondja a sztorit, miközben nem ügyel az arányokra. Bár a politikai párhuzam erőltetésétől eltekint Lurie és inkább egy személyes szintre tereli a történetet a forgatókönyvíró David segítségével, akinek le kell menni kutyába, hogy végre kinőjenek a golyói, így sem ad indokot arra, miért volt erre a menetre szükség. Peckinpah igazából már a nyitójelenetben köröket ver követőjére, mivel pár perc alatt virtuóz módon vázolja fel a viszonyokat: a temetőben gyerekek játszanak, a jövő nemzedéke tehát nem sok eséllyel indul az élet nevű játékban, majd kapunk egy közelit Amy cicijeiről, ami minden probléma ősforrása, megismerjük a fogyatékos srácot és a kocsmába is beszaladunk, ami a western-guru direktor kedvenc helye. Lurie-tól pedig kapunk néhány snittet a tájról és egy legyilkolt szarvast. Hát köszönjük.