Az már eleve gyanús, ha egy filmet a rendező egyik előző filmjével próbálnak eladni, olyan agresszíven, hogy azt kénytelenek vagyunk kritikánkban is érzékeltetni.
Seth MacFarlane a mi gyermekünk volt. Az a srác, aki ha valaha is melletTED ült volna a moziban, akkor azt vetTED volna észre, hogy hoppá, végigpofáztad és végigröhögTED egy jópofa idegennel az adott filmet, akkor is, ha történetesen A szakasz-t nézTED meg vele (helló, Frank Drebin). Mert valamiért borzasztóan felszabadult és borzasztóan szerethető forma, aki alpári, persze, de mindig tudja, hogyan és mit kell eladni neked. Ő a kedvenc bunkód, a kedvenc polgárpukkasztód és a kedvenc őrülTED is. Elég volt látni pár Family Guy-epizódot, és azonnal megkedvelTED. MacFarlane a Family Guy, az Amerikai fater, a Cleveland Show után a Ted-del emelte a tétet, sikeres nagyjátékfilmes rendezővé vált. Aztán háborgás támadt az erőben.
Mert MacFarlane nem színész. Szinkronszínész, rendben, de az nem ugyanaz. És hogy mennyire nem, az remekül látszik, vagy hogy még egyszer szerepeljen indokolatlanul idegesítő módon a trágár mackó neve, meg is nézheTED új mozijában, a Hogyan rohanj a veszTEDbe című western-vígjátékban is. Ez a fazon megalomán és biztonsági játékos is lett egyszerre, akinek régebben még bevetTED, hogy bármit is készít, az zseniális lesz, de a fosós-hányós-arcra élvezős poénok tömkelegénél most nem futotta többre neki. És ez bosszantó, mert mégiscsak Seth MacFarlane-ről van szó, akitől ennél többet vársz. Még mindig remekül helyez el egy-egy káromkodást, még mindig ért ahhoz, hogyan röhögj kínodban egy-egy bizarr skiccen (igen, ebben a filmben is elereszt belőlük néhányat), csak az A Million Ways To Die In The West nem az, amivé válni akart.
A kedves rendező-író-főszereplő úr egy új Fényes nyergek-et, egy western-vígjátéktörténelmi klasszikust kívánt vászonra vinni, ami ugyan egyáltalán nem jött neki össze, de egy egyszer megnézhető, nagyon sok öncélú és funkció nélküli brutalitással, sok valóban vicces káromkodással, néhány nagyon jó beszólással megpakolt filmre futotta neki, amiben itt-ott sajnos még az Adam Sandler-féle fingóparádé is megidéződik, ez viszont így ebben a formában méltatlan egy ekkora zseni életművéhez. A sztori rém egyszerű, Albert, a birkapásztor gyűlöli a vadnyugatot veszélyessége miatt, ráadásul még barátnője, Louise is szakít vele. Ekkor érkezik inkognitóban Anna, akiről senki sem tudja, hogy a vadnyugat legádázabb gyilkosának felesége. Albert, a gyáva, beleszeret Annába, Anna pedig Albertbe, a helyzet megoldása pedig nem lesz problémamentes.
Maga az alapötlet elég erős lett volna egy jó western-vígjáték leforgatásához, de MacFarlane ezúttal annyira nem érzi az arányokat, hogy az néha már fájdalmas. Egyszer belekap a vadnyugat veszélyességének bemutatásába, majd gyors romantikázás után máris érkezik egy fingós poén, aztán egy még ordenárébb, és akkor már érzed, hogy ez sosem fog összeállni. Még fájóbb pont, hogy Seth eszeveszett szürkesége és színészi antitalentuma különösen érezhető lesz a fantasztikus Liam Neeson és Charlize Theron mellett, de amilyen szerencséje van, még ezek tudatában sem szerethetetlen a Hogyan rohanj a veszTED-be.
Olyan film ez, ami a Seth MacFarlane-fetisisztáknak készült, így ha keményvonalasan bírod az idióta zseni korábbi munkáit, ezt is értékelni fogod, és bár lehet, hogy nem akarod sokszor újranézni, mint a Ted-et, azért nem fogod megbánni, hogy kifizetTED a mozijegy árát. A magyar cím és a globális kampány eltedesítése előtt viszont értetlenül állunk. Egy nyári szórakozásnak megteszi, de senki ne várjon csodát tőle. Egy ponton viszont kapunk egy kis csodát, egy urat a vadnyugat egy furcsa korából, akit régen láttunk, de nem spoilerezhetek. Maradjunk annyiban, hogy lehet, előveszel majd egy régi trilógiát, ha ezt a nyári szösszenetet megnézTED.