Velük vagyunk, úgyhogy feltettünk Eckünek, Menthának és Brashnak tengernyi kérdést, többek között motivációról, furcsa bulikról, a magyar hiphopról, és vidéki hülyegyerekségről is.

– Új lemez, régi lelkesedés? Vagy még nagyobb lelkesedés, mint valaha?

Eckü: – Még mindig van lelkesedés, és ez talán abból is látszik, hogy az előző lemezünk, a Négy évszak és a mostani, az Érintés között két év telt el, míg a második és a harmadik között öt, a harmadik és a negyedik között pedig három. Lehet, hogy legközelebb egy év múlva jövünk ki új albummal. Ki tudja…

– Az nem volt benne a pakliban, hogy most gyorsabban kellett új lemezt kihozni a megnövekedett érdeklődés miatt?

Mentha: – Nem hiszem, hogy ez lenne az oka. Mindig vannak ötleteink, mindig van egy irányvonal. Az elején beszéltünk arról, csináljunk-e egyáltalán lemezt. Én lemezpárti vagyok, nem szeretem, amikor valaki kirak egy dalt a netre, megosztja, és csak úgy önmagában lóg a levegőben. Persze, mi is kihoztunk sok-sok videoklipet az Érintés megjelenése előtt, de megbeszéltük, hogy ezek majd rajta lesznek az albumon később.

Brash: – És hát ugye van nekünk egy Mr. Joekerünk, aki kb. húsz beatet küld minden héten, amiből minden másodikat szívesen megcsinálnánk. Ez eléggé inspiráló tud lenni. Én egyébként nem tartom egészségesnek, ha nagyon sokat pihenünk rá egy albumra. Mindig jó frissnek lenni.

Eckü: – Nem akartuk persze azt sem, hogy a Négy évszak utáni nagyobb lendület kipukkanjon, és leüljünk, mint a jóllakott napközisek, aztán csak várjuk a sült galambot, hogy a szánkba repüljön.

– Az a helyzet, hogy titeket nagyon könnyű lenne utálni. Undergroundból a mainstreambe tartó hiphopbanda vagytok, ráadásul az új lemezen dubstep is akad, ami sokak szemében emberiség ellen való vétek. De titeket mégis mindenki szeret. Hogy lehet ezt összehozni?

Eckü: – Azért ez nem teljesen igaz. A Nobody Moves-zal közös, dubstepes/trapes A-do-gat például a keményvonalas hiphoppereknél kiverte a biztosítékot. Érkeztek nagyon-nagyon fura kommentek a YouTube-on, de mondjuk az egy külön kör, hogy ott milyen vélemények jönnek. Persze, figyeli az ember, de inkább feszültséglevezetésnek érzem ezt a fajta kommentelést néhol. Jön a Dávid75, hármast kapott kémiából, ezért beírja, hogy menj a francba Hősök. Ha valakinek nő a népszerűsége, több az utálója is. Velünk egy kicsit más a helyzet, mert mi attól, hogy többen szeretik a zenénket, nem vagyunk szarabb emberek, ugyanolyan kedves, vidéki emberek vagyunk, és ez nem megjátszott szerep. Örülünk a jónak, és ha nincs semmi jó, akkor is örülünk.

– A szakma, vagy inkább a közegetek mennyire örül annak, hogy egyre sikeresebbek vagytok?

Mentha: – Van, aki azt mondja, hogy nagyon örül, és persze van egy olyan oldal is, aki nem, ők lehet, hogy inkább irigykednek. Ez a betegség sajnos ebben a közegben nagyon sűrűn előfordul.

Eckü: – Van egy nagy tál, ami tele van gesztenyével, és a tartalmát mindenki magának akarja. Nagyon sokan vagyunk a tál körül, nem feltétlenül jut mindenkinek abból, ami benne van, ráadásul néhányan többet szeretnének maguknak belőle, mert úgy gondolják, hogy többet dolgoztak érte. Az a sok munka viszont lehet, hogy nem olyan jó minőségű.

– Ezt hogy érted?

Eckü: – Nem elég az, hogy valaki jól rappel, hogy jó zenéket ír, sokkal több alkotóelemből áll össze egy sikeres produkció. Ott kell lenni mindenhol, a neten, a rádióban ahhoz, hogy működni tudj…

– Ti most ott vagytok mindenhol…

Mentha: – „Ott vagyunk mindenhol, nézz körül, nem látod?” (idézet a Hip Hop Hatalom-ból). Sok helyre eljutunk, de mi sosem tettünk ezért semmit tudatosan. Nem mondtuk azt, hogy na gyerekek, akkor holnaptól olyan dalokat írunk, amelyekkel meghódítjuk a popbizniszt! Belefolytunk ebbe-abba, aztán azt vettük észre, hogy hoppá, ott vagyunk olyan helyeken is, amikre sosem hittük volna, hogy beengednek minket. Sokat gondolkodtunk azon, hogy bizonyos dolgokat bevállaljunk-e vagy sem, de többnyire mindenbe belementünk, mert tudtuk, hogy ettől még ugyanolyan emberek maradunk, amilyenek mindig is voltunk. Persze, mindent azért nem vállalunk el, de ha valamivel a kultúrát és a magyar rapzenét tudjuk népszerűsíteni, akkor megyünk és csináljuk.

Eckü: – Mondok egy példát az ebből adódó nagyon fura kettősségre: volt az MR2 Szimfonik, feljöttünk Budapestre a főpróbára, majd amikor lenyomtuk, elmentünk Sásdra egy kocsmába fellépni, ahol két deszka volt a színpad, másnap felkeltünk, és jöttünk fellépni a Szimfonikra egy rakás ember elé játszani. Ötven ember előtt is élveztük, de annyira lelkesek és kedvesek voltak az emberek, amire szavak nincsenek. Mindegyik verzió mi voltunk, és ez így jó. Ha hozzá tudunk tenni a magyar hiphophoz valamit, akkor elégedettek vagyunk.

– Mit lehet a magyar hiphophoz még hozzáadni? Ami most van, az eléggé szimpatikus helyzetnek tűnik.

Eckü: – Még mindig szükség van arra, hogy elfogadottabbá tegyük a stílust, mert alapvetően a fő felvevő közegünk úgy 12–25 éves korig tart, az idősebb korosztályból viszont sokan szkeptikusak. Pont az MR2 Szimfonik után kerestek meg közülük sokan, hogy mennyire bejött nekik a produkció. Mi ennek borzasztóan örültünk. Másrészről az lenne a cél, hogy ha azt mondom valakinek, hogy magyar hiphopzene, akkor jó érzés töltse el. Ne arra gondoljon, hogy vannak ezek a nagygatyás hülyegyerekek, fölmennek, kalimpálnak és ennyi. Tudjon mondani dalokat, jöjjön oda hozzánk, beszélgessen velünk, tudja meg, hogy jó gyerekek vagyunk.

– Ez az emberi vonal mindennél fontosabb nálatok?

Eckü: – Volt egy interjú Tishsel, az élő magyar graffitilegendával anno a Beatbox magazinban, amiben arról beszélt, hogy lehet bármekkora király valaki, ha emberileg szart sem ér, akkor úgysem a munkái maradnak fenn belőle. Ez nagyon fontos a mi esetünkben is, nem akarjuk többnek képzelni magunkat, mint amik vagyunk, és emellett megpróbáljuk jól érezni magunkat a bőrünkben. Egyszerű, vidéki gyerekek vagyunk, nem mondjuk azt, hogy megjöttek a sztárok, szóval ide nekünk a 64 fogásos ebédet, mert a nagyok is ezt csinálják.

– Ebben az országban azért ez elég furán venné ki magát…

Brash: – Igen, de akadnak olyan előadók, akik megpróbálkoznak ilyesmikkel.

Eckü: – Nem vagyunk egy nagyzolós csapat. Szeretünk zenélni, inni, enni. Ennyi.

– Meddig lehet még mindezt vidéki hülyegyerek attitűddel továbbvinni?

Brash: – Annyi biztos, hogy nem fogunk Budapestre felköltözni. Laktunk már itt, kipróbáltuk, nem volt jó. Tudunk úgy is működni, hogy veszprémiek, illetve pétfürdőiek maradunk. Az, hogy nem Budapesten élünk, feltölt minket. Ettől vagyunk azok, akik vagyunk.

Eckü: – Ha kötődsz egy helyhez, onnan nagyon sok inspirációt tudsz szerezni.

– Az új dalokban többször is elhangzik, hogy a klubokból a fesztiválszínpadokig jutottatok. A fesztivál a legtöbb, amiben gondolkodni tudtok? Nincs efelett semmi elérendő cél?

Eckü: – Mi ugyanolyan jól érezzük magunkat a VOLT Fesztivál MR2 színpadán, mint az orosházi diszkóban. Mindkét helyzet inspiráló tud lenni, mert nálunk nincs félvállról vett buli, csak a 110%-os odaadás a megengedett. Egyébként valahogy mindig belecsúszunk valami kedves projektbe, ami előre viszi a bandát. A 2010-es évben volt az MTV Icons, előadtuk az Ikon-t, aminek Ákos bácsi is nagyon örült, a rádiók szerették, tavaly viszont a Szimfonik vitt minket előre, akkor úgy léptünk fel ott, hogy az MR2 jóformán nem is játszott Hősöket. Minden jól sült el. Idén is lesznek ilyen projektek.

– Ti egyébként mennyire voltatok jó helyen és jó időben a sikerhez? Csak mert a rádiók és a zenetévék most meglepő előszeretettel foglalkoznak hiphoppal…

Mentha: – Szerintem jó időben és jó helyen a Sub Bass Szabi volt annak idején. Mi inkább kitapostuk magunknak a saját utunkat.

Brash: – Jobb időben voltunk és jobb helyen a maiaknál. Bár ez is nézőpont kérdése.

Mentha: – Igen, mert a lemezeladás gyakorlatilag megszűnt létezni. Amikor Szabi mutogatja az arany- és a platinalemezeit, akkor azért elgondolkodsz, hogy ezt már nem lehet megcsinálni.

Brash: – Viszont nekünk nem volt internetünk. Úgy kellett kazettákat küldözgetnünk a városokba, hogy megismerjék a zenéinket. Ezért is emlegetjük sokat a nagyszínpadot a dalokban. Egy pétfürdői vidéki kis klubban kezdtük, ahol egy megfordított biliárdasztal volt a színpad.

Mentha: – Vittük magunkkal a kazettákat odapörgetve a dalok elejére, leadtuk a dj-nek, és szóltunk, hogy mikor menjen.

– Szép idők?

Eckü: – Megvolt a varázsa. Folyton ott voltunk mindenhol. Nézelődtünk, érdeklődtünk, nem tudtuk, hogy működik a magyar hiphop, gondoltuk, hátha oda tudunk férni mi is. És nem azért, mert törtetőek voltunk, hanem azért, mert szerettük ezt a szart. Jó volt szöveget írni, akkor érettségiztünk a Brashsal, Veszprémben óriási pörgés volt.

Brash: – De azért kaptunk egyből egy nagy pofont, ahogy megnyertük a Hip Hop Mission-tehetségkutatót 2003-ban, ami ugye a Fila Rap Jam utódja volt. Nagyon örültünk, amikor győztünk, de három nappal később felhívott minket a Qka MC, hogy gyerekek, gáz van, nem lesz semmi, mert a kiadó nem ad pénzt, nem lesz lemez, el vagytok felejtve. Qkáék viszont intéztek nekünk egy maxit és egy klipet, ez volt a Mindörökké. Ha nagyon lelkizősek lettünk volna, akkor azonnal összetörünk az egész ügytől. Eszünkbe sem jutott, hogy akkor ott abbahagyjuk.

– Az előbb mondtátok, hogy bejuttok olyan helyekre, ahová eddig nem engedtek be titeket. Ha semmi sem változott, a lelkesedés és a hozzáállás is a régi, akkor miért most történik meg mindez, és miért nem történt meg akkoriban?

Eckü: – A ciklikusság a lényeg. Ahogy az életben, a zenében is vannak kedvezőbb és kedvezőtlen időszakok. Volt már mindennek nagy korszaka, a rocknak, a hardcore punknak, a technónak, most éppen a rapnek van egyfajta felfutása. Körbenézek a diszkókban, és rapelőadók lépnek fel, de nem csak a Majkáékat, hanem a Barbárfivéreket is látom. Durva, hogy van egyfajta igény rá, ez hozza az előadók számának növekedését is, és azért valljuk be őszintén, egy hiphop dalt felvenni nem egy nagy kunszt, elég sokan képesek rá.

– De jól csinálni nem sokan tudják…

Eckü: – Igen, nehéz megtalálni azt a karaktert, azt az egyediséget, ami kell ehhez.

– Milyen egyedi ízt lehet még belevinni a magyar hiphopba 2013-ban? Mindent eljátszottak már, mindent kipróbált valaki…

Mentha: – Imidzsben és kreativitásban nincsenek határok. Mindig ki lehet találni valami újat, amitől odafigyelnek rád. Lehet, hogy ezt nem is kell kitalálni, csak úgy jön, ez a szerencsésebb verzió.

– Ti mennyit törődtök a kinézetetekkel?

Brash: – Nem visszük szerintem túlzásba. Valamilyen szinten persze törődünk vele, a bő gatya megvan mindegyikünkön…

Eckü: – De az nem azért van rajtunk, mert kitaláltuk, hogy így legyen, már a kilencvenes évektől ezt hordjuk.

Mentha: – Most nem ez a divat, hanem a szűk nadrág, a V-nyakú póló, amivel nincs baj, csak nem érezzük benne jól magunkat.

Eckü: – Abba születtünk bele, hogy le volt tolva a kertészgatya, kilógott a boxer, úgy mentem ki felelni, meg mondtam a József Attila-verseket. Trottyos volt a gatya? Belefért! Az, hogy most van ruhaszponzorunk, azért is jó, mert végre valaki odafigyel arra, hogy mindig legyen valami új ruha rajtunk. Mi maximum azt beszéljük meg, hogy ne vegyünk fel teljesen egyforma cipőt, ha felmegyünk a színpadra.

– Vannak még megbeszélések színpadra lépés előtt? Harci stratégia, satöbbi?

Brash: – Azt biztosan nem beszéljük meg, hogy fiúk, akkor most felmegyünk, utána lejövünk, senkivel nem beszélünk, bemegyünk a backstage-be, kérünk két securityst, aki kivisz minket a kocsihoz, aztán se autogram, se közös fotók.

Mentha: – Nem szoktuk megbeszélni, hogy mi legyen és mi ne.

Eckü: – Talán még arra figyelünk oda, hogy milyen fotó kerül fel rólunk a netre.

– Na, ti vagytok az új LGT?

Eckü: – Szó sincs róla! Az nem a mi műfajunk. Nem hinném, hogy meg fogjuk váltani a világot, de ha pár embernek jobb kedve lesz a dalainktól, vagy talál olyat, amin sírhat, akkor a világ jobb lesz. Szeretem, amikor a szövegem megérinti az embereket.

Mentha: – Ha már a szövegekről beszéltünk, nemrég egy srác az egyik 16 soros verzénket magára tetováltatta igen nagy méretben. Ráadásul pont az enyémet. Nagyon nagy flash. Erre nem lehet mit mondani.

Eckü: – Olyan is volt, hogy ballagási meghívóra nyomták az egyik szövegünket. Kicsi, kedves dolgok ezek, amiknek nagyon örülünk. Ettől vagyunk feldobva folyamatosan, ezektől tudunk örülni mindennek.

– Ezek szerint akkor sem lennétek nagyon csalódottak, ha most azt mondanánk, ennek a kicsit felfokozottabb érdeklődésnek vége van, és innentől egy éven keresztül megint csak felfordított biliárdasztalokon játszotok?

Eckü: – Dehogyis! Megtalálnánk a helyünket, tudnánk ott is mozogni.

Mentha: – Nem lenne új a terep. Belefutunk a mai napig is ilyen helyzetekbe, lehet, hogy nem biliárdasztalba, de mondjuk kis dohányzóasztalnyi területű színpadba, vagy furcsa bulikba simán. Múltkor például felléptünk egy húsvéti rendezvényen Nyúl településen egy tornateremben. Arra értünk oda, hogy boszorkányoknak öltözött öreg nénik sepregetnek a színpadon. Utánuk jöttek a Borbarátok, egy kalapos bácsikból álló társulat boros nótákkal, beborozgatva. Aztán egy banda pszichedelikus rockkal lépett fel. Álltunk és azon gondolkodtunk, hogy mit keresünk mi itt. De hatalmas buli kerekedett a végére, szóval sosem tudhatod, hogy egy-egy fellépésnek mi lesz a vége.

Brash: – Amikor elkezdtük, voltunk egy magazin gáláján is, ami miatt bekerültünk a Kiskegyed-be.

Mentha: – 2001-ben Csepregi Éva előzenekara voltunk egy tornateremben, ahol nem volt színpad sem. Öltönyös, ötvenes emberek ültek és nézték, hogy kik ezek a hülyegyerekek, amikor elkezdtük a Hősök című dalunkat rappelni nekik. Senki nem ismert minket. Mondtuk a technikusnak, hogy nyomjon füstöt. Nyomott. Megtapsoltattuk magunkat, ehhez már akkor is értettünk. Aztán láttuk, hogy benne van a buli a Kiskegyed-ben, lehoztak rólunk egy aprócska fotót, amit eltettem. A mai napig megvan.

Brash: – De felléptünk például a VOLT Fesztivál előtt Sopronkőhidán is a börtönben. Mindenki ült, nem állhatott fel senki.

– Hálás közönség…

Mentha: – Elég csúnyán néztek ránk az elején. Nagyon be voltunk szarva, Brash még meg is kérdezte az őröket, hogy „egyébként jó fejek, ugye”. Mondta erre az egyik, hogy „persze, hát azért vannak itt”! Kimentünk, lenyomtuk, kicsit feloldódtunk, láttuk rajtuk, hogy ők is, aztán az őrök körbevittek minket, és utánunk kiabáltak, hogy nagyon tetszett nekik a buli. Még ajándékot is kaptunk.

Eckü: – Mondok erre még egy nagyon jó, megtörtént sztorit. Egy ajkai lánynak az apukája pont Kőhidán ült, a lány megírta az apjának, hogy „szia apa, most volt a Summer Jam, voltunk Hősök-bulin, nagyon jók voltak”, mire visszaírt az apja, hogy „szia kislányom, a Hősök nemrég voltak itt bent, tényleg nagyon jók voltak”! De léptünk fel vonaton is, az IBS gólyatábora kapott ajándékba minket. Fél órát kellett volna játszani, lett belőle másfél. A Déli pályaudvartól indultunk és a Balatonhoz mentünk.

Mentha: – Nem emlékszünk, pontosan hova, mert sajnos itattak minket rendesen.

Eckü: – Volt olyan is, hogy bedobtunk egy felfújható kanapét a közönség közé, és a fejük felett adogatták. Legutóbb egy olyan helyen léptünk fel, ahol nem volt színpad, de felálltunk a dj-pultra. Megoldottuk.

– Ettől szép, nem?

Eckü: – Persze, ez nagyon kell. Jó fellépni egy fesztiválon is, imádjuk a VOLT-ot, a Hegyalját, szeretjük a délutáni idősávot is, bírjuk az utazásokat, a hazautat mondjuk annyira nem, bár ha valaki nagyon jól van, akkor neki mindegy, mert repül az idő. Van ennek valami bája. Ezért érdemes csinálni. Legalábbis minket ez mozgat.

Fotók: Tóth István

Támogatott és ajánlott tartalmaink

Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?

A Sony húsvéti ajándéka egy ingyenesen megnézhető Pókverzum-rövidfilm

Már itt is van a Szegény párák rendezője új filmjének első kedvcsinálója

További cikkeink a témában
Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?
Hirdetés