Így csajozzunk földönkívüliekkel, ha igazán idegesítőek vagyunk

Ha egy film címe Így csajozz egy földönkívülivel, akkor valami teljesen őrült tinivígjátékra számítasz. Jobb, ha nem így ülsz be a moziba, mert orbitális csalódás lesz a vége.

Ha egy film Neil Gaiman történetéből készül, akkor joggal lehet nagy várakozásokkal indulni a mozipénztár felé, oké, a tévét se felejtsük ki, mert az Amerikai istenek egyáltalán nem volt egy elhibázott projekt. A Csillagpor és a Coraline írójának egyik rövid történetét is vászonra alkalmasnak gondolták, és nem is volt hülyeség a gondolat, mert a ’70-es évek angol punkjainak csajozhatnékja keveredik benne a földönkívüliekkel, az ilyesmi pedig nagyon jól mutat a vásznakon jó ruhákkal, jó zenékkel, poénokkal és neonfényekkel. De ha annyira nem tudják, hogyan álljon mindez össze, mint a How to Talk to Girls at Parties esetében, akkor a bajok nem kicsik.

Gaiman történetét bőven továbbgondolták, és egy romantikus punk-vígdrámát rittyentettek belőle, amiből jobb esetben kultfilm is válhatott volna. És arról, hogy nem lett az, nem feltétlenül a forgatókönyv, hanem a rendezés tehet. Maga a történet elég aranyos és érdekes, de amennyire aranyos, annyira idegesítővé is tud válni.

A történet 1977-be visz vissza, ahol az angol punksrácok csak egy koncertre akarnak eljutni, és csajozni egy kicsit, de miután nem jön össze, elhatározzák, hogy eljutnak az afterpartyra is, hátha ott nagyobb szerencsével járnak, viszont véletlenül rossz buliba nyitnak be, ami kb. úgy néz ki, mint egy performansz a 2000-es évek elejéről. Lakkruhák, fura figurák, jó csajok, végül is mi baj történhet? Rövid úton kiderül, hogy a bentiekkel valami gáz van, már ha gáznak lehet nevezni azt, hogy földönkívüliek. Az egyikük, Zan, a fiatal lány bőrébe bújt idegen elkezd közeledni a félős Ennhez, ami azt eredményezi, hogy megborul az idegenek rendje, ők pedig 48 órán keresztül igyekeznek sok közös élményt gyűjteni.

És eközben legalább annyiszor idegesítenek fel, mint ahányszor elvarázsolnak. Amennyire jó tempóban, jó hangulatban indul a mozi, annyira fura irányt vesz, annyira nevetségesen mutatja be az idegeneket, bár jó kérdés, hogy mennyire lehet arra hivatkozni egy romantikus alienfilm esetében, hogy életidegen jelenetekkel van tele. Mintha kötelező lenne, jön a hülye szexjelenet, az análintrúderkedés, a világra rácsodálkozás, de aztán egyszer csak Zan már punksztárként tündököl, úgy játszik Enn-nel spontán közös dalt, mintha legalább hónapokig gyakorolták volna, nem ott találnák ki a színpadon. De még ezt is meg lehet bocsátani nekik, mert bármennyire nem életszerű, olyan szeretet és energia árad belőlük, ami mindent megment.

Tulajdonképpen ezt a filmet is ez a szeretet és az energia menti meg. Elle Fanning és Alex Sharp cukik, a teljesen valószínűtlen punk királynő szerepében tündöklő Nicole Kidman imádni való, a zenék nagyon jók, csak éppen olyan érzése van az embernek, hogy az egésznek nincs tétje, és néhol bántóan olcsó a megvalósítás. A befejezés mindenesetre szép, és még az sincs kizárva, hogy utána meghallgatsz egy The Damned-lemezt, mert nagyon jól fog esni.

5
  • Cuki főhősök, szuper zenék
  • Néhol iszonyúan idegesítő
  • Nicole Kidman elképesztően badass

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon