Mielőtt a PS4 early adopterei éhen haltak volna, a Sony végre előjött a meggyőző pedigrével rendelkező inFamous-sorozat első nextgen epizódjával. Mennyire széles az a jókedv?
Az első hivatalos system seller címe nem is lehetne szimpatikusabb: inFamous, vagyis az előző generáció szuperhősös játékai közül világítótoronyként kiemelkedő sorozat harmadik darabjának örülhetnek az akciózásra mindig kész gémerek. Nem is tudnám leplezni, hogy az első két rész – de különösen a második – a szívemnek egy meglehetősen kedves és kényelmes zugában tanyázik, így a Second Son megjelenését is úgy vártam, mint a tavaszi rügyezést. Tettem ezt annak ellenére, hogy a korábbi főhős lecserélésének nem igazán örültem, az előzetesekben keménykedő gizda hipszter csávó szerepeltetését nyilvánvalóan a divat diktálta. Az azért mindenképpen pozitívum, hogy nem akartak a Delsin Rowe nevű főszereplőre csíkos pulóvert, ádámcsutkáig érő szakállt és fekete szemüvegkeretet adni.
Ahogy belemerültem a produktumba, rá kellett jönnöm, hogy Delsin figurájából nem spórolták ki a kreatív kraftot. Emberünk bizony korrektül van megírva, a szinkronmunkára pedig egy kósza panaszszavunk sem lehet, így a kezdeti ellenszenv is hamar elpárolgott.
Szép új világ
Az alapszitu nem igazán komfortos egy szuperképességeit próbálgató ifjú huligán számára. Az előző részben történtek miatt az amerikai kormány elhatározta, hogy a szuperembereket nem kívánja többé integrálni a társadalomba. Nagy össznépi összeborulás helyett a DUP nevű félkatonai szervezet összefogdos minden olyan járókelőt, aki villámokat/tüzet/betont izzad, aztán irány a kóter. Delsin egy szerencsétlen baleset következtében tesz szert az ily módon immár inkább kényelmetlen, mint hasznos képességekre, mely miatt egy magas rangú DUP-parancsnok nagyon csúnya dolgokat művel az ismerőseivel. Ennek persze egyenes következménye a pusztító leszámolás, melynek ezúttal Seattle büszke városa látja kárát.
A sorozat egyik védjegye nem változott: az inFamous-t ezúttal is kétszer játszod végig. A karmarendszer újfent megjelenik, és rossz szokás szerint most is kicsit kirakatszagú az egész. Az, hogy egy adott szituációban a jó vagy a rossz énedre hallgatsz, nem eredményez ezerfelé ágazó történetszálakat. A sztorinak ezúttal is csak egy jó és egy rossz befejezése van, amit pedig a játékidő alatt csinálsz, jobbára csupán a megszerezhető képességek arzenálját határozza meg. (A gonosz képességekkel ezúttal is a hatékony pusztítás jegyében maximalizálhatod a kollaterális áldozatok számát, míg a jó erők inkább az ártalmatlanításra fókuszálnak.) Ami viszont igencsak színesíti a felhozatalt, az a beszívható szubsztanciák sora. Az eddigi részekben kizárólag az elektromosság volt az akciózás hajtómotorja, ezúttal viszont füsttel tölthetjük fel izmainkat, amihez később további anyagok is csatlakoznak.
Nextgen?
Hogy mennyire szép a Second Son? A kérdés nem is olyan egyszerű, mint amilyennek az első nagy PS4-es cím megjelenése miatti eufóriában gondolnánk. Egyértelmű válasz helyett tehát egy kicsit magyarázkodnom kell. Egyes grafikai komponensek egyszerűen parádésak. Az aszfalton eső idején megjelenő pocsolyák például észbontóan néznek ki. Úgy általában is elmondható, hogy a fények és a visszatükröződések igen pofásak, de csak bele kell gyalogolnod egy tócsába, hogy lásd, a vízeffekt csak illúzió.
A képességek használata szintén ünnep a szemnek, de csak annyira, amennyire az inFamous 2-ben élveztük az elektromos forgószél látványát. Az animációk szintén az előző generációból maradtak velünk, ahogy az épületek megjelenítése sem nevezhető éppen vizuális orgazmusnak. Az átvezetőkben persze olyan arcmimikát kapsz, hogy a fal adja a másikat, de játék közben már nem ilyen meggyőző a helyzet. Összességében elmondható, hogy a Second Son annyira szép, hogy a második rész teljesítményét egyértelműen megugorja, de nem ez az a játék, melyet látva a PC-s ismerősöd térdre rogy a konzolod előtt.
Azért örülünk?
A vizualitások terén tehát a forradalom elmaradt, amit a szigorúbb játékosok akár csalódásként is megélhetnek. Amit azonban az alkotás magával cipel a korábbi részekből, az úgy menti meg a bulit, mintha maga Jimmy Hendrix sétálna be egy leszállóágban lévő garázspartira. A képességeket ezúttal is baromi okosan tervezték meg, a sztori hozza a kötelezőt, a grafikai teljesítmény, a néhol az egész képernyőt betöltő effektparádé és a klasszul leképezett város pedig magabiztos alapokat teremtenek az akciózásra. Ráadásul ez az első alkotás, ami teljeskörűen kihasználja a DualShock 4 képességeit, amivel néhol igen komoly WTF-pillanatokat képes okozni.
Nagyon úgy tűnik, hogy még a Sonynak is meg kell tanulnia kiaknázni a gépében rejlő brutális lehetőségeket. Első nagy címei inkább tűnnek feltupírozott előző generációs produktumoknak, mint az új platform képességeit demonstráló alkotásoknak. Szerencsére azért túl sok okunk nincs panaszkodni. Egy vérbeli inFamous-t kapsz a pénzedért, mely rutinból hoz minden jót, amit a sorozattól eddig megszokhattál. Első fecskének szép izmos, de egyedül nem csinál nyarat.