Százezerszer láttuk már a Jég veled!-et, és az a helyzet, hogy még százezerszer képesek is lennénk újranézni, mert nem csak a gyerekkorunk lila ködje vitte el a balhét, hanem az imádni való koncepció. Bizony, még a mai napig is működik a film. Szerethető, felemelő, hatalmas buborékot képez, amelybe belehelyezkedhetsz, és tudod, hogy a védőréteg nem fog kipukkadni még a stáblista lepörgése után órákkal sem. Mint a technikolor fétisű vállalat legtöbb filmje, pont olyan, és ez egyáltalán nem sértés.

A ’93-as Cool Runnings a Szocsiba is nagy nehézségek árán kijutott (végül a rajongóktól szedték össze a kijutáshoz szükséges nyolcvanezer dollárt) jamaikai bobcsapat sztoriját regéli el költői túlzásokkal, nem is kevéssel, de hát nem is igazán kértük ki ezért a panaszkönyvet, hiszen valószínűsíthető volt, hogy az élet nem ennyire játékos, kedves és rózsaszínű, mint amilyennek Jon Turteltaub filmje mutatja.

Kezdjük például ott, hogy az 1988-as jamaikai bobcsapat egyik tagja sem volt kocsihajtó. A filmben Sanka azért kerül be a négyesbe, mert neki már van tapasztalata a jamaikai görkocsiversenyek indulójaként, ami bizonyos értelemben megfeleltethető a bobverseny egy érdekes verziójának. A valóságban a díszes társaság egyik tagja sem ült görkocsiban életében, bár az tény, hogy a bobcsapat megalakulását a tagok által kedvelt verseny nagyban motiválta. A Disney nem nagyon lőtt egyébként mellé, 1992-ben a jamaikai team tagja lett Ricky McIntosh, aki maga is indult néhány görkocsiversenyen, de ő 1994-ben már ki is szállt a bandából.

Maga a csapat összerakása sem felel meg a valóságnak, a jamaikai bobversenyzőket ugyanis egy bizonyos George B. Fitch verbuválta, akinek Kingstonban töltött pár éve alatt valamiért bekattant, hogy az országnak bizony a téli olimpia sem állna rosszul. Egy görkocsiversenyen jött rá, hogy a komoly atlétikai adottságok miatt a bob lehet számukra a megfelelő sport, majd a katonaságtól megszerezte az akkori helikopterpilótát, Dudley Stokest, és behozta mellé az ország két legjobb sprintbajnokát, Mike White-ot és Devon Harrist.

Ugye mindenki emlékszik arra a jelenetre, amikor a filmes verzió edzője, Irv embereket verbuvál a csapathoz, levetít nekik egy kegyetlen filmet a sportról, majd mire visszafordul, a tömeg már el is hagyta a termet? A vetítés valóban megtörtént, de a negyven megjelent érdeklődőből csak öten távoztak kínos mosollyal az arcukon idő előtt, a többiek egyszerűen nem jöttek el a következő körre. Ha már itt tartunk, a John Candy által megformált edző személye sem stimmel, Irving Blitzer helyett a Howard Siler nevet kell keresnünk a történelemkönyvek ide vonatkozó írásaiban, aki nem többszörös olimpiai bajnok volt, tulajdonképpen egyszeres sem, olimpiát viszont látott 1980-ban, amikor ötödikként végzett.

Nyilvánvalóan az edzési módszerekkel is akad némi hitelességi probléma. A Jég veled! egyik sokszor végigröhögött jelenetében Sanka egy hűtőbe kerül edzés címszó alatt, majd vacogva letör egy darabot a rasztájából. Ez persze egyáltalán nem igaz, az extrém módszerekkel játszadozó Irv, azaz Siler valójában a leghagyományosabb módszerekkel készítette fel a társulatot, igaz, ami igaz, túl sok havat nem tudott importálni Jamaikába, de Fitch 92 ezer dollárt fektetett bele abba, hogy a négyesfogatot egy ausztriai világbajnokságra utaztassa, így felkészülhessenek mindarra, ami Calgaryban várni fog rájuk.

A filmből kimaradt (vagy inkább átalakult) az a kellemetlen helyzet, amikor a jamaikaiak (mondd ki gyorsan: Jamaika a jamaikaiaké) szereplését a FIBT, azaz a nemzetközi bobegyesület megvétózta azzal az indokkal, hogy a tapasztalatlan játékosok majd úgyis tönkreteszik a jeget, ami nekik ugyebár munkaeszköz. Ebben az volt a csavar, hogy a panaszáradat az NSZK-csapattól érkezett (bár állítólag Albert monacói hercegnek is köze volt a balhéhoz), a FIBT elnöke pedig az a Klaus Kotter volt, akinek a nevét elolvasva talán nem is nagyon kell magyarázni a származását. A németek összeborulását azonban megakadályozta Kanada segítő keze, Robert Storey, a FIBT alelnöke, és későbbi elnöke ugyanis mindent megtett azért, hogy a jamaikai bobcsapat mégis elindulhasson az olimpián.

A Jég veled! annyira lazán kapcsolódik a valósághoz, hogy az alkotók még a banda tagjainak nevét is megváltoztatták a biztonság kedvéért, annyira, hogy állítólag az eredeti karakterek sem feleltethetők meg egyetlen színész által eljátszott olimpikonnak sem. Nem lehet tudni, hogy létezik-e szerencsét hozó tojás (valószínűleg nem), nem volt svájci profikat imitáló ájnccvájdrájozás, de még csak a filmet befejező, bobot a célig juttató séta sem valóságos; a jamaikai bobcsapat akkori bukása ugyan eredeti verziójában bekerült a moziba, de minden, ami utána történik, az szimpla fikció.

Maga a baleset sem a döntők közben történt, hanem még a selejtezők alatt, és a bobból kikerülés utáni üdvrivalgás is sokkal inkább volt megfeleltethető laza tapsolgatásnak, mint kitörő tapsviharnak, de az eredeti csapatban versenyző Dudley Stokes a mai napig úgy tartja, a tapsoló emberek miatt érzi inkább sikernek, mint bukásnak a szereplésüket.

Az azonban nem a képzelet szüleménye, hogy a bobosok olimpiai indulása sokak számára adott inspirációt, és bár a film egy erősen kiszínezett verziót mutat be, a lényeg ugyanaz: Jamaikából indult egy teljesen valószínűtlen banda, akik 1994-ben már 14. helyezettként végeztek a lillehammeri téli olimpián, jelenleg pedig duóban tesznek meg mindent (nem sok sikerrel) Szocsiban ahhoz, hogy bekerüljenek abba a klubba, amit a téli olimpia legnagyobbjai alkotnak. Talán majd egyszer...