Valahol még mindig fura belegondolni, hogy ez a Justin Timberlake ugyanaz a Justin Timberlake. A fene se gondolta volna még az NSYNC idején, hogy a fél világ remegve várja majd, ha a ramenhajú fiú lemezt jelentet meg, és ez a fél világ nem az a fél világ, amelyik a Se veled, se nélküledet üvölteti a kazettás magnóból naphosszat. Timberlake nagyon sokat dolgozott azon, hogy túlnőjön a mainstream popelőadók nagyjából 90%-án, és hogy az is szeresse, aki séróból rühellte a Bye Bye Bye-t. Csak egyetlen hibát követett el: azt mondta még igen régen, azért nem készít a 2006-os FutureSex/LoveSounds után több albumot, mert nincs értelme, és nincs mit mondania. Magyarul elvárjuk tőle, hogy ha meggondolja magát, akkor az igen nagyot szóljon.

Ezzel nem is lett volna baj, mert a teljes meglepetésként érkező The 20/20 Experience két részben kihozott lemezein is bőven volt min hüledeznie a popszakmának, magyarul feladta vele a leckét a kollégáinak, és saját magának is. Erre tessék, most magához képest nagy hirtelen felvett egy új albumot, a Man of the Woodst, ami egyáltalán nem rossz, csak hát nincs benne semmi olyan, amitől hüledezni kellene. A Suppliestól lehet, csak épp nem jó értelemben.

Magyarul akkor lenne igazán jó, ha nem misztifikálná túl Justin Timberlake saját jelentőségét, és azt mondta volna: srácok, csinálok még lemezeket, ha van kedvem, és ha összejönnek dalok. Olyanok, amilyenek. Biztos nem lesznek rosszak, de azért ne várjunk csodákat. Írok még slágereket, hozok még nagyon jó hangulatokat, de ne várjátok, hogy mindig kifordítom a sarkából a világot. Mert most nem ez történt.

A Man of the Woods egyfajta visszatérés Justin szülőhelyére, tele van az USA déli államainak zenéivel, egy kis R&B, egy kis country, egy kis funk, és mindez nyakon van öntve Pharellel, vagyis pontosabban a The Neptunessszal, magyarul kicsit olyan, mintha klasszikus amerikai dalokat remixeltek volna a lehető legprüntyibb módon. Pharell és barátai nem a vastag beatekről híresek, most is előkerült a jó öreg 808, és ez nem biztos, hogy jó döntés volt. Lehet szidni Timbaland nem túl változatos hangképeit, de ezekhez képest sokkal működőképesebbek voltak, és bár az eddig állandó producernek hitt Timbo itt is előkerül, ehhez a lemezhez elég minimális köze van.

Hogy Pharrell idegesítő vagy sem, az mindenkinek a saját ízlésére van bízva, de az azért eléggé beszédes, hogy a lemez legjobb dalaihoz neki pont nincs köze. A lemezt felvezető Filthy például lehetne a jelenkor SexyBackje, olyan, mintha Timberlake elképzelte volna, milyen zenét csinálna most George Michael, ha összeállna a Daft Punkkal, ezért fogta a Freeek hangulatát, és belekevert egy nagy adag elektro-funkot. Nagyon működik. De sajnos nem ez volt az új irány, mint ahogy a Chris Stapletonnal felvett Say Something sem, ami pedig puritánabb hangzással hozza a What Comes Around… ízeit, és bár gigasláger nem lesz belőle, azért még mindig rongyosra tolhatják a rádiók.

Hogy-hogy nem, mindkét dalt Timbaland produceri felügyeletével vette fel, és itt lehet elcsodálkozni azon, mennyire profi ez a fazon. Egyik dalon sem hallani a tipikus Timbaland-hangzást, mindkettő totálisan messze áll tőle, ami elég nagymértékű alázatot feltételez, míg Pharrell és a Neptunes trackjeit kvázi agyonnyomja Williams és Hugo. De ezekre a dalokra sem lehet haragudni, mert működnek, csak az ember egy picit többet várt, talán azt, hogy jobban leszakítsa a fejeket már első hallásra is. Nem fogja.

A Man of the Woods nem rossz lemez, sőt, de Justin Timberlake karrierjének leggyengébbje. Még így is marhára lehet szeretni, és ha ez egy karrier legrosszabb albuma, akkor az a karrier eléggé rendben van.