Van valahol Hollywoodban egy poén-nagyker, ami az összes egyenszar amcsi komédiának szállítja a teszkógazdaságos vicceket. Ha viszel két olyan jelenetet, amelyben a marhajófej főhősök fejhangon visítva röhögnek valami ordenáré ökörség miatt, akkor grátisz kapsz egy olyat, amiben valaki összekeni a heréjével az egyik szereplő homlokát. A készlet kifogyhatatlan, akciós időszakokban kilóra lehet venni a penészesre szürkült brotha poénokat, a törzsvásárlók pedig egész forgatókönyveket vehetnek fél kiló csirkefarhát árából.

A Kamuzsaruk le sem tagadhatná, hogy alkotói a fenti meseboltban szedték össze a kacajra valót. Van egy fehér csávó, akit Jake Johnson alakít, mert Vince Vaughn nem fért bele a költségvetésbe, meg van egy fekete haver, akit meg Damon Wayans Jr.-ra bíztak, annak ellenére, hogy a jószívű, de töketlen muksót általában Ben Stillerrel szokás eljátszatni. Szóval már a szereposztásnál elkezdték a spórolást, ami alapvetően nem is akkora baj, hiszen az olcsóság nem itt ütközik ki a legdurvábban. A főhősök természetesen szerethető vesztesek, hogy lehessen értük szorítani. Egy jelmezes party után rájönnek, hogy rendőregyenruhába öltözve a csajok nem néznek rajtuk keresztül, melynek folyományaként elkezdenek wannabe-hekusokként randalírozni LA-ben. A feltűnési viszketegségnek persze ára van, hiszen nem csak a kollégák, de a helyi orosz maffia is észleli, hogy hőseink zavart hoznak az erőbe.

Most pedig leírom a film menetét zanzásítva, majd hasonlat-túladagolással minősítem az egész sztorit, aki pedig emiatt spoilert mer kiáltani, azt máris leültetem egy bazi nagy egyes kíséretében. Tehát: A két pancser saját hülyeségüknek köszönhetően egyre meredekebb szitukba keveredik, kicsit emiatt hajba is kapnak, aztán végül – dobpergés – mégis ők azok, akik mentik a napot. A rosszfiúk megkapják, ami jár nekik, a lúzerek pedig kikecmeregnek addigi posványos életükből. Az egész olyan kiszámítható, mint a svájci vonatközlekedés, maximum annyira izgalmas, mint a cukrozott natúr joghurt és olyan lapos, mint egy kiszolgált fingpárna. Komolyan, csak én vagyok annyira naiv, hogy egy amerikai vígjátéktól elvárok legalább egy fél kiskanálnyi eredetiséget?

Mert a Kamuzsaruk bizony képtelen akár egy ezreléknyi újdonságot is hozni az unalomig ismert képletbe. A karakterek a komédia-legendárium ezerszer látott arcainak kihipózott verziói, a fordulatok kilométerekről bűzlenek, a rosszfiúk pedig irritálnak, mint a cipődbe szorult kavics. (Különösen az überbéna főgonosz veri ki a biztosítékot.) Majdnem ezt a sztorit egyébként már láthattuk nem is olyan régen a Pofázunk és végünk című gagyiban és már akkor sem tetszett.

A helyzetkomikum itt is kimerül abban, hogy totálisan inkompetens emberkék cseppennek számukra teljesen idegen szituációkba, melyeket meglehetősen ordenáré módon reagálnak le, nekünk pedig annál jobban kellene nevetnünk, minél hangosabb az óbégatás és minél szélesebbek a túljátszott gesztusok. Kösz, de nem! Ha az akció vonulatot nézzük, akkor sem derűsebb a helyzet. Tűzharc, verekedés van ugyan, de minek? A filmidő teljesen adrenalin-mentes, feltéve, hogy az elmúlt tizenöt évedet nem egy moziellenes kommunában élted le.

Mint ahogy – sajnos – az edemszendleres mozikra is van fizetőképes kereslet, úgy a Kamuzsaruk is meg fogja találni a közönségét. Amíg az emberek hajlandóak századjára is kacagni ugyanazon a silány viccen, addig a poéndiszkont is teljes gőzzel fogja értékesíteni az ilyen és ehhez hasonló blődségeket. A végére azért megengedek magamnak egy kis elnéző fejsimogatást: Ez a film a kilencvenes évek végén még simán elment volna vasárnap délutáni szórakozásnak.