Ritka az olyan film, ami nem feltétlenül jó, de az ember nem tud rá haragudni, és ez a fene nagy nosztalgia miatt történik így. Erik Van Looy rendezőnek óriási szerencséje van. Az úriember 2008-as, belga thrillerét (Loft) megrendezhette az amcsiknak is (amit egyébként 2010-ben ugyanezen a címen a hollandok is elővettek már), az ilyesmi ritkán szokott jól elsülni, de egyszerűen nem lehet haragudni rá. A Kéjlak ugyanis olyan, mint valami ’90-es évekbeli thriller, amit nosztalgiával nézünk újra, annak ellenére, hogy még soha az életben nem láttuk előre.

Persze láttuk, hiszen nem ez lesz az a thriller, ami megreformálja a zsánert, inkább kiszolgálja azt, mégpedig egészen pofásan, és aki két évtizede nagyon rajta volt a hasonszőrű filmeken, azt kellemesen bizsergetni fogja ez is, annak ellenére, hogy a színészi játékok talán picit fullba nyomják az aggódót, itt mindenki úgy néz ki ugyanis, mintha egy másodpercre lenne a cifra fosástól, és még utolsó erejével megpróbálná tartani azokat a fránya záróizmokat. De a fenébe is, pont ilyen volt a régi thrillerek minősége is!

A sztori egy öt férfiból álló baráti társaság körül bonyolódik, akik kitalálják a tökéletes félrekúró módszert: nem kell hotelszoba, aminek használata nyomot hagyhat egy bankszámlán, hanem egy közös penthouse, amin tisztességgel megosztoznak, csak hát egy kissé elkúrják, amikor egyik napon azt tapasztalják, hogy egy halott lány fekszik a sokat megélt ágyban, és nem tudnak rájönni, melyikük ölte meg a szőke szépséget. Innentől kezdve már a rendőrségi kihallgatás, a múlt és a jelen szálai összekeverednek, de szerencsére tisztességgel, és szépen lassan kiderül, hogy mindannyiuknak van némi takargatnivalója. Kinek nagyobb lepel kell hozzá, kinek kisebb.

A klasszikus whodunnit-filmek minden szépséges elemével élő thriller nem a színészi játékok miatt lesz a kedvenced, Eric Stonestreetet például kicsit furcsa ebben a túlságosan is macsóskodó férfi szerepében látni a Modern család Camje után, Wenthworth Miller velejéig beteg tekintetű karaktere kicsit túlzásnak tűnik, egyedül talán James Marsden és Karl Urban hoznak valamit a klasszikus thriller-eszközökből, mindenki más inkább egy erős karikatúra, mint egy feszült gyilkossági ügy karaktere.

Mégis, az a fajta nosztalgiafaktor, amivel a hasonló, és nagyon ritkán készülő filmeket kezeljük, megmenti a helyzetet. A Kéjlak egy korrekt thriller, amiben viszont minden egy picit túl van tolva: túl sok benne az izzadó homlok, és talán túl sok benne a csavarok száma is. Aki viszont szereti az ilyesmit, ne is gondolkodjon, azonnal nézze meg a Kéjlak-ot.