Az attól függ, honnan nézzük. Tulajdonképpen örülnünk kellene egy olyan filmnek, mint ez, mert a korrekt akciófilmek száma vészesen kevés. Nagyon kevés olyan akciófilm születik, ami nem nézi hülyének a nézőt, de nem akar több lenni annál, mint ami. Az előzetesei alapján a Kong: Skull Island egy kellemes, befosatós vágtának tűnt, amiben néhány ember elmegy egy szigetre, aztán rájönnek, hogy ott minden lény kicsit túl sok spenótot evett, aztán akkorára nőtt, mint egy felhőkarcoló, ami megevett egy felhőkarcolót.

És nem, a Kong nem más, mint aminek tűnt. És ez annyira, de annyira jó! Nem erőltet emberi drámákat, nem erőltet mindenféle karakterfejlődést, kicsit olyan, mint valami Predator-mozi, csak éppen szörnyek verik péppé egymást, és senki sem olyan izmos, mint Schwarzenegger. A sztori szerint egy szervezet, a Monarch úgy tudja, létezik egy sziget, ami körül rendre fura dolgok történnek, és ahol ember még sosem járt.

Mégis összeverbuválódik nagynehezen egy csapat felderítőkből és katonákból, utóbbiak egy részének nincs túl sok kedve a kalandhoz, tekintve, hogy épp véget ért a vietnámi háború, hazamehetnének, de felettesüknek, a még mindig szigorúan néző Samuel L. Jacksonnak még benne van a lábában a bugi. A szigeten azonban azonnal elszabadul a gyilok, kiderül, hogy a helyi király az orbitálisra nőtt King Kong, de nem biztos, hogy ő jelenti a legnagyobb veszélyt a Koponya-szigeten.

Az a legszebb ebben a filmben, hogy nem sokat tököl. Lazán felfesti a karaktereket, nem dolgozza ki őket túlságosan, de mégis meg lehet kedvelni őket, már ha nem a főszereplőkre, Tom Hiddlestonra és a gyönyörű Brie Larsonra gondolunk, mert ők bizony az egész film legérdektelenebb karaktereit kapták, de isten bizony még ezzel a kevéskével is sikerült elég jól kijönniük a balhéból. Aztán a lazán felfestett karakterek irdatlan gyorsasággal találkoznak Konggal, majd a sziget többi lényével, aztán elkezd fogyni a létszám. Egyszerű, mint a faék.

Persze bizonyos momentumokon nem lehet változtatni, kell, hogy Kong szeme megakadjon a női főszereplőn, hogy megkedveljék egymást, és hogy lehetőleg az emberek győzzenek a végén. Kong szerelmi élete még mindig elég ramaty, megint kinézi magának a lányt, de hát nem lehetnek egymáséi, tudjuk, hogy van ez, az egyik pöttöm, a másik pedig egy a Holdról is jól látható majomszabású, a fajok közti erotikával meg már a Shop-Stop 2 óta tudjuk, mi a helyzet. Nem jó az.

A Kong: Koponya-sziget viszont csak éppen annyira hozakodik elő ezekkel a klasszikus elemekkel, amennyire feltétlenül szükséges. A története tulajdonképpen elég ügyes, klasszikus horrorelemeket vegyít látványos akciórészekkel, de szerencsére humora is van, ráadásul elég jó humora. De a fő látványosság itt tulajdonképpen maga a látvány. A Kong olyan képekkel van tele, ami bőven túlmutat a szokásos akcióorgiák látványvilágán, egészen hihetetlenül kidolgozott képsorokkal van tele, ennyire gyönyörű talán még egyik King Kong-film sem volt. Nem, Peter Jacksoné sem.

Szép is, jó is, hangos, erőszakos, látványos, vicces, erős, baromira szórakoztató. Nagyon lehet szeretni. De nem több, mint egy nagyon, de nagyon korrekt akció-horror, és erről főként a főszereplők tehetnek. Minden egyes mellékszereplőnek sikerült érdekes egyéniséget adni, John C. Reilly picit őrült karaktere és Samuel L. Jackson kattant vietnámi katonája például balzsam a szemnek (azért egy-két motherfuckert hiányoltunk), csak éppen Hiddleston és Larson szuperhősies semmilyensége nem viszi előre a filmet, de sebaj, előre viszi a látvány, és maga Kong, akiről már tudni lehet, hogy legközelebb megküzd majd Godzillával is. Igen, épül az új szörnyuniverzum, megküzd majd itt mindenki mindenkivel egyenes kieséses küzdelmekben, és ha ilyen színvonalúak lesznek ezek a meccsek, akkor jöhetnek bátran. Ja, és egy jó tanács: várd ki a stáblista végét. Érdemes.