Kritika: 7 vérfagyasztó nap

Egy történelmileg fontos túszejtés kicsit sem fontos, (sokadik) filmes feldolgozása, avagy Jose Padilha nem egy Steven Spielberg, ami nem is baj, ám akkor miért próbált meg az lenni?

1976 nyarán a fél világ Entebbére figyelt, na nem azért, mert olyan nagyon érzékeny lett volna a közvélemény Ugandára, hanem mert a helyi diktátor (igen, ő az elmebajos Idi Amin, akinek megformálásáért Forest Whitaker Oscart kapott egy másik filmért – itt Nonso Anozie alakítja) támogatásával e város repülőterén barikádozták el magukat azok az NSZK és palesztin terroristák, akik eltérítették az Air France Párizsból Tel Avivba tartó járatát. Ami azért volt kiemelt célpont nekik, mert a repülőgépen rengeteg zsidó utas is tartózkodott. Mit tegyen Izrael? Meddig tartanak ki a túszok és fogva tartóik? A válasz, s az ügy utóélete korántsem érdektelen. A film megvalósítása annál inkább az.

Meglehet, a brazil Padhila, aki azért eléggé ügyesen bánik politikailag érzékeny ügyekkel (ott van például az Elit halálosztók, vagy a Narcos), úgy érezte, most bőven elég lesz a drámához és a feszültség fenntartásához, ha leginkább az európai terroristákra koncentrál, s az ő szemszögüket használja a leghangsúlyosabban: erre rendelkezésére áll két igen ismert és igen nagyszerű sztár. Daniel Brühl és Rosamund Pike pedig mindent megtesznek azért, hogy a vélhetően eléggé hézagos instruálást maguktól pótolják: amennyire csak egy színész önjáróan képes felrajzolni a karakter ívét, ők felrajzolják, s ott is van a felszínen a (saját maga által is) megvezetett értelmiségi lázadók tragédiája, de olyannyira erőtlenül, hogy Brühl és Pike tekintetén is mintha látszana, tudják, érzik: kevés lesz ez, emberek. Becsületükre legyen mondva, tisztességesen végigcsinálják – pedig ugye nem feltétlenül sejthették, hogy Padhilának néha fontosabb egy párhuzamosan mutogatott (igaz, legalább a témába vágó) kortárs táncelőadás, mint maga a lényegi cselekmény...

Még mindig necces téma a palesztin-zsidó konfliktus (ajjaj, de még mennyire), s bőven van rajta mit átbeszélni a moziban is, viszont a 7 vérfagyasztó nap mintha félne is tőle, ezért hát átadja magát a barkóknak, a trapéznadrágoknak, s az izraeli válságtanácsot körülvevő korabeli bútoroknak. Közel meg menjen a szereplőkhöz az, akinek kedve van hozzá. Szép a külcsín, nagyon szép – nem is lehet kérdés, hogy Padhila megnézette párszor állandó operatőrével, Lula Carvalhoval a Münchent is, s hát Janusz Kaminskihez ihletért fordulni sohasem szégyen, de akkor már abból a bátorságból is meríthettek volna mindketten, amely Spielberg egyébként szintén nem hibátlan, viszont meglehetősen hatásos filmjére olyannyira jellemző volt.

A legnagyobb baj, hogy hiába áll csatasorba Brühl, Pike, Eddie Marsan, Lior Ashkenazi, Denis Ménochet, s még megannyi kiváló aktor, langyos töriórát adnak csak elő. Pedig ennek a filmnek bizony megrázó, forró thrillernek kéne lennie, amely nem ereszt, hanem szorongat. Így aztán kifejezetten kínos, hogy ugyan bizonyos szint alá nem megy a 7 vérfagyasztó nap, tehát el lehet könyvelni profi rutinmunkának, mivel érzelmileg képtelen elkapni a néző grabancát, megrendítés helyett nagy eséllyel csak vállrándítást vált ki belőle. Pedig mennyi dilemma, mennyi lényeges, meghatározó történelmi alak, mennyi máig kínzó kétely, kérdés sorjázna ott a vásznon...

Ha hagynák.

5
  • Sok első osztályú színész, kevés igazi feladat
  • Korrekt rendezés – és ez most nem dicséret
  • De aki érdeklődik a téma iránt, így se fog óriásit csalódni

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon