Kritika: A Pentagon titkai

Spielberg gondolta, ha a Spotlight Oscart nyert, akkor ez neki könnyedén menni fog egy hasonló filmmel, még erősebb színészgárdával.

A The Post azt a médiatörténelmi jelentőségű eseményt dolgozza fel, amikor a bukdácsoló The Washington Post kezébe kerül egy olyan tanulmány, amelyből kiderül, hogy az amerikai kormány hosszú ideje kamuzik a vietnámi háború sikerességéről, meg úgy nagyjából annyi mindenről még, hogy annak egy kisebb részébe is belebukna bármilyen uralom. Nixonék nem örülnek annak, amikor a Pentagon-iratoknak nevezett dokumentumok egy részéről cikk jelenik meg a The New York Timesban, akiket azonnal bíróság elé citálnak. Ekkor lép képbe az iratokról cikket megjelentetni készülő Post, akiknek nagyon nem jönne jól a börtön, de szeretnék valahogy végre a felső ligába terelni a lapjukat, amihez nincs megfelelőbb pillanat. Nagy kérdés, hogy mi legyen? Kaland és/vagy kockázat?

Spielberg inkább az emberi drámára gyúr rá a komoly politikai kérdések helyett, és ez nem biztos, hogy nagyon jó döntés. A Pentagon titkai ugyanis jó film, de bárhogy is nézzük, kimerül annyiban, hogy a Post tulajdonosa (Meryl Streep) és főszerkesztője (Tom Hanks) nem tudják, mit tegyenek. Ez mondjuk egy közel kétórás filmhez nem túl vaskos tartalom, annak ellenére sem, ha a karakterekért egyébként lehet aggódni, de mégsem rossz nézni, mert a Hanks-Streep páros pont annyira működik olajozottan, amennyire első hallás után elvárná tőlük az ember.

Persze Spielberg pontosan tudja, hogy egy 100%-ban politikai-gazdasági dráma nem működne túl jól a mozikban, de talán az arányokat jobban is belőhette volna. A Pentagon titkainak ugyanis nincs igazán súlya. Pontosan tudod, hogy mi történik majd, hogy a Post nem tűnik el a süllyesztőben, hogy Nixon elnökségének mi lett a vége. Mégsem lehet azt mondani, hogy ez a film rosszkor lenne rossz helyen.

Egyrészt megmutatja a sajtó erejét, azt, hogy nem lehet egyszerűen ignorálni a sajtószabadságot, mert az bizony visszaüt bárkire, aki megpróbálja semmissé tenni azt. Ennél fontosabb kérdés nem sok létezik jelenleg, és nem csak Trump Amerikájáról van szó. Másrészt valami olyan bődületesen régimódi film, amilyet csak nagyon ritkán mernek mozikba küldeni manapság, és annyira jó egy ilyet látni, hogy az ember úgy érzi, folyamatosan káprázik a szeme. Lehet, hogy maga a történet nem túl emlékezetes, de a színészi játékok és a képi megoldások elképesztőek, bár az jó kérdés, hogy mennyire jó az a film, amelyből inkább emlékszel egy-egy nagyon jól beállított képre, mint magára a sztorira.

A Pentagon titkai viszont annak ellenére is jó, hogy a történetéből talán ennél jóval többet is ki lehetett volna hozni. Végre Meryl Streepet sem csak azért jelölték Oscarra, mert megint szerepelt valamiben, a legeslegjobb tudása szerint hozza a Post tulajdonosát, a kétségek között tipródó Kay Grahamet, akit több oldalról tépnek szét, mire meghozza a végső döntést, és olyan erős nővé kell válnia, mint amilyen sosem tudott lenni. Tom Hanks is elképesztően jól hozza a hiéna főszerkesztőt, Ben Bradlee-t, aki gátlástalanul cincál meg mindenkit, aki szerinte megérdemli, annyira, hogy isten tudja, őt miért nem jelölték Oscarra ezért az alakításáért, de biztosan nem sírja magát álomba emiatt.

A lényeg, hogy az üzenetet mindenki megérti, és mindenki megpróbálja aktualizálni. Fontos dolgok történnek itt néha nem annyira fajsúlyosan, de végig gyönyörűen előadva. Senki ne packázzon a sajtóval, mert az emberség előbb-utóbb úgyis legyőzi a disznófejű nagyurakat, csak elég merésznek kell lenni hozzá, és vállalni kell a következményeket. Nem könnyű, de ezeknek az embereknek sikerült a lehetetlen.

7
  • Gyönyörű képek, eszméletlen színészi játékok
  • Ijesztően aktuális mondanivaló
  • Nincs igazi súlya, valószínűleg pár év múlva úgy felejtjük el, mint a huzat

Player Autószalon

Legfrissebb

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon