Kritika: A víz érintése

Mese, meztelenség, erőszak. Guillermo del Toro visszatért legjobb formájához, és aranytálcán kínálja legjobb filmjét A faun labirintusa óta.

Az utóbbi évek nem voltak éppen túlságosan dicsőségesek Guillermo del Toro számára. A Tűzgyűrű csak egy felejthető, látványos móka volt, a Bíborhegy egy kifejezetten sótlan horrormese, és bár nagyon, de nagyon vártuk a tőle érkező Silent Hill-játékot, valamiért a kukába dobták annak ellenére, hogy nem is volt már olyan sok hátra a megjelenésig. A sorozatokkal egy kicsit nagyobb szerencséje volt, a The Strain és a Trollhunters is kellemesebb darabok lettek, de most őszintén, mindenki egy új faunt várt tőle, de nagyon úgy tűnt, hogy del Toro ha akarna sem tudna már egy olyan mélységű felnőttmesét összehozni.

Gondoltuk legalábbis eddig. A víz érintése ugyanis pont azt a formulát veszi alapul, amit A faun labirintusa: adott egy világ, ami nyomokban hasonlít a miénkhez, de történnek benne kifejezetten mesebeli dolgok. És persze kegyetlenül véresek is. Ezúttal egy furcsa kutatóintézet néma takarítónője, Elisa élete áll a feje tetejére, amikor a jól megszokott reggeli kádban elkövetett maszti-tojásreggeli-munka kombóját teljesen felforgatja egy a cége egyik elzárt termében felfedezett furcsa vízi lény, aki elrabolja a lány szívét, de nagyon úgy néz ki, hogy az érzés kölcsönös. Mivel a lénnyel nagyon kegyetlenül bánnak, és még kegyetlenebb dolgokat akarnak elkövetni vele, Elisa úgy dönt, megpróbál segíteni rajta, közben azonban elkezd kibontakozni a szemei előtt egy háttérben húzódó összeesküvés is.

Egyrészt A víz érintése egy mese, de pont annyira kegyetlen és véres, mint A faun labirintusa, nem kell nagyon meglepődni, ha tocsogni kezd a vér, ha kifejezetten sportot űznek abból, hogy mennyire lehet kíméletlen egy főgenya, és az sem mellékes, hogy ez a film bizony nem különösebben szemérmeskedik a meztelen jelenetekben, a zseniális Sally Hawkins többször is anyaszült meztelenül áll elénk, magyarul annyira 18+-os a móka, amennyire csak lehet.

A főgonoszt alakító Michael Shannon lopja el persze a show-t, akitől bőven lehet rettegni, bármire képes, és egy pillanatig sem habozik, ha lehetősége van a kegyetlenkedésre, perverz, érzelemmentes, velejéig mocskos, megingathatatlan szemétláda. Shannon olyan csodálatosan hozza a figurát, hogy be is írja vele magát minden idők legjobb gonoszai közé, tökéletes ellenpólusa a mindig idealista Elisának, és csak reménykedsz benne, hogy amikor ők ketten összecsapnak, az nem fog fájni. Annyira.

A The Shape of Water tökéletesen egyensúlyoz a mesebeli idealizmus és a rideg, véres valóság között, mindezt olyan díszletek között teszi, amelyeket akkor is jó lenne nézni, ha történetesen nem olyan fantasztikus színészek töltenék meg a tereket, amilyenek, és bár tulajdonképpen egy ékegyszerűségű tanulsággal bíró meséről van szó, amelyben szinte minden gyermeki momentumot felcseréltek valami sokkal felnőttesebbre, képes kihozni belőled a gyereket, mondjuk azt a gyereket, aki retteg egy esetleges negatív esemény bekövetkezésétől, de hát a síró gyerek is gyerek.

A víz érintése a szó legnemesebb értelmében véve gyönyörű. Elképesztően jó színészi játékokkal teli film, amivel Guillermo del Toro megint a csúcsra került, teljesen megérdemelten. Egy zavarba ejtően mocskos mese ez, amit 13 Oscarra jelöltek, erre mondjuk már az is felkapja a fejét, aki reggeltől estig a régi Michael Dudikoff-életművet nézi valamilyen megmagyarázhatatlan okból, de nem ezért kell jegyet venni a The Shape of Waterre, mintha nem lenne holnap, hanem azért, mert pont az ilyen filmek miatt imádunk moziba járni. Komplex, mégis egyszerűen fogalmaz, elvarázsol, de kegyetlenül felpofoz. Letaglózóan gyönyörű filmélmény.

9
  • Sally Hawkins, Michael Shannon, és nagyjából az utolsó mellékszereplő is csodás
  • Guillermo del Toro legjobb filmje A faun labirintusa óta
  • Egy tanulságos gyermekmese, amit kizárólag felnőtteknek írtak

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon