Kritika: anyám!

Biztos, hogy ez lesz az év legmegosztóbb filmje, de abban egyetérthetünk, hogy Darren Aronofsky egyszerűen képtelen rossz mozikat készíteni. És hogy minden egyes műve kegyetlenül kicsinál.

A mother! rettenetesen megterheli az embert. Aronofsky eddig sem készített borvirágos jókedvű mozikat, de ez most valami más. Ez túlmegy minden határon. Nem úgy, mint a Rekviem egy álomért, ami után még Frank Drebin sem sétált volna ki a moziból olyan széles mosollyal az arcán, mint ahogy A szakaszról tette a Csupasz pisztolyban. Az anyám! egyszerűen brutálisan ront neked, egy darabig nagyon okosan, titkolózva, odasomfordálva hozzád, aztán már egy kicsit sem finomkodik, hanem két kézzel ütlegel, és önti a fejedbe a tanulságot. És valahol ez is lesz a legnagyobb problémája, de ne szaladjunk ennyire előre.

A történet körül nem véletlenül ment a nagy titkolózás, hiszen különösebben nem lehet róla spoilerezés nélkül mesélni, annyit viszont tényleg el lehet mondani róla, hogy egy férj (Javier Bardem) és egy feleség (Jennifer Lawrence), csak így név nélkül éldegélnek a semmi közepén egy régi házban, ami egykor tűzben pusztult el, majd a feleség újjáépítette. Még mindig van vele munka, de a nő minden idejét a felújításnak szenteli, hogy férje, aki egyébként zseniális író, zavartalanul dolgozhasson új művén, ami az istennek sem akar elkészülni. Aztán egyszer csak kopognak. Egy férfi, csak így szintén név nélkül (Ed Harris) érkezik, akit valamiért nagyon kedélyesen befogad a férj annak ellenére is, hogy idegen számukra. Őt követi a felesége is, egy nő, ugyancsak név nélkül (Michelle Pfeiffer), majd valahogyan ott ragadnak a házban. A ház fiatal asszonya nem akarja őket a házban látni, de a férj marasztalja őket. És ekkor lassacskán elszabadul a pokol, lassan, de egészen hihetetlen erővel.

Ha úgy mész a moziba, hogy ez lesz az a régi házas horrorfilm, akkor iszonyú nagyot csalódsz, de hát Aronofskytól nem is várna egyszerű menetet az ember. Az anyám! nem is az. Nagyon nem. Teljesen nyilvánvaló valószínűleg mindenki számára, hogy ez a film egy tökéletes metafora, amiről beszélni egy kicsit sem szabad, nehogy lelőjük a felfedezést, mert nagyon fontos, hogy minden néző maga jöjjön rá, miről is mesélnek ilyen nagyon bizarr módon ezek a nagyon tehetséges színészek, akik nagyon jól játszanak ebben a brutális 110 perces ámokfutásban.

Mert igen, ez a film nagyon is tényszerűen közli veled, hogy miről akar tulajdonképpen mesélni neked, kétséget sem hagy afelől, hogy mi a mondanivalója, nem ad más értelmezési lehetőségeket, hanem odaáll eléd, és a képedbe hányja a nagy tanulságot. És a film itt kezd el problémás lenni. Nagyjából 70 perc után ugyanis egyszer csak hirtelen nagyon erősen tempót vált, innentől a narratíva is meredek fordulatot vesz, és egyáltalán nem csak sejtet, hanem a szádba rágja a közlendőjét, ez pedig nagyon rosszul áll neki.

Ekkor sem válik rossz filmmé, de sokkal hatásosabban működik, amíg csak Jennifer Lawrence-t követi a kamera mindenfelé, amíg Michelle Pfeiffer közel a hatvanhoz még mindig iszonyú szexin lebegteti a kérdést, hogy gonosz-e vagy sem, amíg ott van a sűrű köd a szemeid előtt, és nem lesz minden olyan nagyon világos, valamint ettől a ponttól kezdve már iszonyúan harsány. Az anyám!-at ettől függetlenül mindenkinek látnia kell, főleg azoknak, akik alkotók és kapcsolatban élnek, mert bár lehet, hogy sok újdonságot nem mond a kapcsolatokról, mégis olyan formában teszi, hogy az ember alig tudjon felkelni a székéből, aztán ha hazamegy, úgy sétál majd kísértve utánunk ez a film, ahogy Jennifer Lawrence mögött a kamera a mozi 50%-ában. Veled marad és nyomaszt. Ahogy Aronofsky összes eddigi műve tette.

7
  • Remekül, nyomasztóan építi fel a mondanivalóját
  • Hogy aztán az egészet sutba dobva hirtelen izomból magyarázkodni kezdjen
  • Még így is nagyon erős film az anyám!, ami ijesztő képet fest a kapcsolatokról

Legfrissebb

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon