Kritika: Egy szent szarvas meggyilkolása

No, az év végére csak megérkezett hozzánk 2017 egyik legkegyetlenebb mozifilmje. Ami egyben az egyik legjobb is.

Yorgos Lanthimos nem igazán elégedett az emberi kapcsolatok jelen helyzetével, amire persze mondhatnánk, hogy üdvözöljük a klubban, meg aztán, ettől még nem lesz senki jelentős rendező. Lanthimos viszont az, ajjaj, de még mennyire, igazi fesztiválkedvenc, s a Kutyafog óta Oscar-jelölt is. Aztán, első angol nyelvű filmjével, A homárral (amelynek forgatókönyvét szintént jelölték aranyszoborra) már azt is bebizonyította, hogy végtelenül beborult, gyilkos humorú világképét olyan világsztárokkal is képes hatásosan a torkunkhoz szegezni, mint amilyen Colin Farrell, vagy Rachel Weisz. Előbbi ráadásul annyira beleszeretett a görög zseni stílusába, hogy új filmjébe is beszállt főszereplőnek. A Lanthimos-menet újabb híres-neves felszállója most Nicole Kidman, akinek szintén van némi tapasztalata kivételes direktorokkal – hát elég csak annyit mondani ugye, hogy volt egyszer egy film, aminek az volt a címe, hogy Tágra zárt szemek.

A homár legalább a maga igen elmebeteg módján vicces volt. Hát, az Egy szent szarvas meggyilkolása nem lesz az. S ezt közli is velünk a művész már a nyitójelenettel: szívműtétet szemlélünk közvetlen közelről, tessék, nagyjából így lesz majd ábrázolva a férj és feleség élete, s a két gyereké is. Érzelmi üresség mindenhol, ülnek, élnek a jóléti jégveremben otthon, a sebész, meg a családja. Vannak. Szeretetnek, érzelmi kötődésnek nyoma sincs, a szex is olyan, hogy az asszony kiterül az ágyra, mozdulatlanul, s felajánlja magát a férjnek, mint valamiféle mindennapi préda. Tegyél velem, amit akarsz.

Így hát, amikor megjelenik egy fiú (Barry Keoghan felkavaró alakítása nagyjából mindent megváltoztat, amit egy pszichopata főgonoszról gondoltunk eddig egy filmben), s a kezdeti barátkozás után minimális drámaiság nélkül, csak úgy szárazban előadja az orvosnak, hogy ha nem tesz meg valamit, borzasztó dolog történik majd a famíliával. Aligha meglepő, hogy Lanthimos nem kíméli szereplőit, de annál félelmetesebb végignézni, ahogy az öntelt férfi vergődik, s ő, meg egyébként a néző is nehezen tudja felfogni, hogy ez itt kérem most nem egy hagyományos bűntörténet lesz. Itt nem lehet megúszni semmit: életre kelnek a mítoszok, a tragédia bármennyire abszurd és szürreális, attól még könyörtelen és visszafordíthatatlan. A tanulságért brutálisan komoly árat kell fizetni.

Lanthimos elképesztő munkát végezhetett színészeivel, pontosan át tudta nekik adni, mit akar elérni, s Farrell, Kidman, Keoghan megértette, mit vár tőle a rendező, s meg is tudta csinálni. Az jutott eszembe közben, hogy talán Mundruczó Kornél is valami ilyesmit szeretne kihozni karaktereiből – inkább kevesebb, mint több sikerrrel. A párbeszédek egyszerűek, ismerősek, hitelesek, mégis, mintha egy másik dimenzióból szólnának hozzánk. Olyanból, amelynek legszívesebben a létezését is tagadnánk. Pedig ez a mi civilizációnk. Csak sokkal, sokkal lelketlenebb annál, mint aminek bármikor be merjük vallani.

Az Egy szent szarvas meggyilkolása egyfelől maga a moziköltészet: bárhova fordulunk benne, szimbólumokat és metaforákat találunk, amelyekkel akár még konkrétan is szembesítenek minket a szereplők. De ettől még nem lesz szájbarágós a film. Ó, de még mennyire nem az: ha egyszer megnézted, örökké fejtegetni fogod magadban, mi is volt ez valójában. S mit tehetnél ellene, hogy a saját életedben sose érezd azt a poklot, amelyen itt lassan, de biztosan, torkodat szorongatva végighúztak téged.

10
  • Nem biztos, hogy láttál idén ennél provokatívabb mozifilmet.
  • Iszonyú ideges leszel tőle, de mindvégig tudod, hogy zseniális, amit nézel.
  • A befejezést szeretnéd majd kitörölni az emlékezetedből. Nem fog menni.

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon