Kritika: Éjszakai játék

Ez nem csak valami, hanem tényleg Amerika! Az év első igazán szuper hollywoodi vígjátéka annyira, de annyira lendületes és vicces, hogy akár még egy Másnaposok-szintű kultfilm is válhat belőle.

Soha ne becsüld alá azokat, akiknek az élete a társasjáték – akár ez is lehetne a mottója John Francis Daley és Jonathan Goldstein (Vakáció) érezhetően sokáig érlelt, s tehetséges jókedvvel elkészített komédiájának, melyben egy házaspár, Max És Annie (Rachel McAdams és Jason Bateman), s annak barátai a férj felvágós bátyjához (Kyle Chandler) mennek játszani (a szándék szerint beszélni, mutogatni és rajzolni, meg hasonlókat csinálni) ám hamar kiderül, hogy ez a parti nagyon más lesz, mint a többi. Hangosabb és véresebb. Sokkal, sokkal véresebb.

Az Éjszakai játék nem csak ideálisan váltogatja az ellenállhatatlanul bunkó poénokat és a kifinomultabb, karakterépítő sziporkákat, de bizony thrillerszerű alaphelyzetét is remekül kihasználja (néha kifejezetten olyan a hangulata, mint egy jobban sikerül Blumhouse-filmnek), s az összecsapott, ám még így is korrekt befejezésig folyamatosan képes feszültségben(!) tartani nézőjét, hogy aztán a szokatlanul szellemes stáblista utáni jelenetben még egy utolsó széles mosolyt kiprovokáljon.

Cliff Martinez szokás szerint briliáns szintizenéje se ment kárba, a film nagyon is rátermetten bánik vele, csakúgy, mint a legfontosabbakkal: a színészeivel. Bateman ugyanazt hozza, mint általában, s huzatos stílusát Gyabronka József szinkronhangja ugyanúgy feljavítja, csak most az összhatás alapjáraton is szerethetőbb az átlagosnál. A film igazi főnyereménye persze McAdams, aki régen volt ennyire felszabadult és maradéktalanul cuki. Legszívesebben a buksiját simogattam volna egyfolytában – mondjuk, kevés lehetőségem lett volna rá, s nem csak a nyilvánvaló akadályok miatt, hanem mert alig van olyan jelenete, amelyben nyugalmi állapotban látható. Szinte állandóan zizeg, ami nem gond: hisz tényleg iszonyú aranyos.

A többiek is rendben vannak, mindegyik szereplőnek van valami keresnivalója a történetben, ám abban szinte bizonyos vagyok, hogy az Éjszakai játék közönségkedvenc figurája Gary, a párocska rendőr szomszédja lesz: Jesse Plemmons a tőle elvárhatóhoz képest is feledhetetlenül hozza a horrorisztikus, áthatolhatatlan tekintetű pszichopatát, aki nem csak válását képtelen feldolgozni, de bizony azt is, hogy Max és Annie nem szívesen hívja őt társasjátékozni. Minden pillanata hibátlan a fickónak.

Rettentően pörög a film, s bár szép számmal vannak benne közepes gegek is, de egyfelől ezek is a helyükön vannak, s egy-egy mosolyt megérdemelnek, másrészt meg a gyengébb poénokra rögtön érkezik kettő igazán jó (köztük számos szellemes filmes idézet és szemtelen tisztelgés), s így aztán bőven meg lehet a szakadni a nevetéstől 100 percen keresztül. A sztorit annyiszor megcsavarták, hogy a végére menthetetlenül belegabalyodtak, s nem is találtak ki belőle frappánsan, viszont amikor egy kommersz bolondság ennyire visz magával, ennyire szórakoztató, bőven meg lehet bocsájtani neki a logikai bukfenceket – hisz a végére úgyis vigyorgunk majd, mint a tök!

Egyetlen kérésem lenne: bármennyit is keresnek vele (szerintem sokat fognak), könyörgöm, ne folytassák! Tessék tovább próbálkozni eredeti elképzelésekkel – szerintem vannak még ott ilyenek, ahonnan ez jött!

8
  • Tempós, bájos és kellőképpen beteg
  • Ha csak minden harmadik vígjáték lenne ennyire élelmes, egy rossz szavunk se lehetne
  • Az tuti, hogy Tarantinónak is bejön!

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon