Kritika: Fahrenheit 451

Michael B. Jordan végtelenül szimpatikus gyerek, Michael Shannonnal mindent megnézünk – még egy ilyen igyekvő, de igencsak indokolatlan HBO-filmet is, amelyet elégetni ugyan nem kéne. Ám leginkább azért, mert megteszi ezt magától.

Hogy mihez szabad/kell hozzányúlni, mi az az irodalmi mű, amit érdemes többször is feldolgozni, nyilván a miért, s leginkább a hogyan kérdése: Ramin Bahrani (99 otthon) gondolt valamit Ray Bradbury írásáról, s mentségére szolgáljon, hogy érezhetően nem csak annyit, hogy érdemes lenne François Truffaut legendás, 1966-ban bemutatott adaptációját felfrissíteni, „internetesíteni”, „lájkosítani”, vagyis telerakni csupa olyan motívummal, ami miatt a ma embere jobban magáénak érezheti (érezhetné) a könyvégető társadalom rémisztő vízióját.

S akkor itt már meg is érkeztünk a falhoz, aminek tűzoltó (tűzcsináló) sisakban megy neki a film, s nem csak egyszer fejeli azt le, hanem a 100 perc alatt jó néhányszor – mert Bahrani hiába utal direkten Trump Amerikájára rengetegszer, kifordított jelmondatokkal, például a „fake news”-mumus sokszori felemlegetésével, a Fahrenheit 451 elkeserítően üres film: korrekt látványvilágban tartanak unalmas felolvasóestet benne küldetéstudatos színészek. Akinek meg nem jut könyv, az titokban írogat magának.

A tudás veszélyes, mert megzavarja az embert, üzenik a toronyházakra kivetített élő közvetítések is, melyek elsősorban persze azért vannak ott, hogy csinosan nézzenek ki, meg azért, hogy figyelmeztessenek minket, hogy egy Facebook Live még nem helyettesíti a valódi közvetítését – a könyvégetés akkor is könyvégetés, ha showműsort csinálnak belőle. S a szabadság attól még nem lesz szabadság, ha így nevezik a hatalmasok, s ezt folyton közlik is veled a hangszórókból.

Értjük, értjük, hát hogyne értenénk, csak közben azért a karakterekkel is foglalkozni kéne, viszont velük nem nagyon foglalkozik senki: Jordan és Shannon is magára van hagyva az egyenruhában, így hát, amikor előbbi épp nem úgy olvassa félhangosan a tiltott írásokat, mintha valami félamatőr hangoskönyvet szeretne rögzíteni, farkasszemet néz előbbivel – s hát Michael Shannonnal farkasszemet nézni szép kihívás, leköti az embert egy időre. Tán még minket is. De ez semmiképpen sem elég egy egész filmhez.

A tudást nem lehet megállítani, a szellemet nem lehet képernyők közé zárni, mert kitör onnan és fellázad. Ez minden bizonnyal így van, még ha rohanó, szélessávú világunk nem is feltétlenül erre enged következtetni mostanában – de a nagy gesztusokkal előadott figyelmeztetéshez azért jóval több kell egy ilyen feldolgozásnál, amely mintha csak abban bízna, hogy a többség úgysem olvas Bradbury-t, úgysem látta Truffaut moziját.

Csak az a rossz hírem, hogy ha nem olvasta és nem látta, ez a film akkor is eléggé pocsék.

4
  • Csillog-villog, fontoskodik – másra nem futja neki
  • A két főszereplő beleáll a filmbe – ez valamennyit segít a befogadáson
  • Vizuálisan oké

Player Autószalon

Legfrissebb

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon