Kritika: Fantomszál

Daniel Day-Lewis utolsó filmje szépen búcsúztat egy kivételes karriert, bár hazudnánk, ha azt mondanánk, mindezt egy szintén kivételes Paul Thomas Anderson-filmben teszi.

Szemét film a Phantom Thread, ezt mindenképpen a számlájára kell írni, hiszen az ember bőre alá eszi magát, és nem nagyon lehet tőle szabadulni, még akkor sem, ha látszólag kicsit üres, és ha marad némi hiányérzet az emberben a legvégén. Nyugi, elmúlik. Elmúlik, mert napokkal a megnézése után is a fejedben jár majd, hiszen Paul Thomas Anderson úgy mutat be egy szerelmet és azon belül a mester-múzsa viszony különféle oldalait, hogy egy darabig az sem lesz tiszta, mire megy ki itt a játék. Nem arra, amire az elején számítasz.

A történet egy szabóról szól, akinek a ruháit előkelőségek viselik, nem is varr akárkinek, ha mégis, és közben kiderül, hogy az illető nem méltó egy Woodcock-ruhához, akkor az megbűnhődik valamilyen módon. Reynolds Woodcock (Daniel Day-Lewis) nem egy egyszerű szabó, ő egy művész, aki váltogatja a múzsáit, belőlük inspirálódik, ami viszont nem igazán kölcsönös, a férfi ugyanis meglehetősen kibírhatatlan stílusú, borzasztóan csökönyös, de megnyerő, és ezt imádják benne a nők. Reynolds egy nap találkozik a pincérnő Almával (akit Vicky Krieps alakít, és nem, nem kezdünk itt lassan átszambázni a Szomszédokba), aki azonnal megragadja a figyelmét, így a lány az új múzsája lesz, és az eszköze is. Alma nem tudja, hogy nem lehet egyenrangú fél a kapcsolatban, és ebből egy idő után teljesen nyilvánvalóan problémák adódnak.

A Fantomszál ezt a drámát olyan elegánsan tálalja, mint amilyenek a ruhái, pedig szörnyűségek történnek itt, egy igazi kapcsolati horror, amiben mindkét fél elkövet néhány egészen borzalmas dolgot, de Anderson mozija pont arra mutat rá, hogy egy átlagosnak kicsit sem mondható emberekből álló kapcsolatot (és többnyire egyébként bármilyen kapcsolatot) majdhogynem bármi működtethet, és sokszor pont az táplálja, aminek látszólag meg kellene ölnie.

Anderson nagyon szépen mesél (ő írta, rendezte és fényképezte is a filmet), Daniel Day-Lewis szokás szerint fantasztikus, végre könnyedebb pillanatokat is kap, amelyek közben többször nyerné csont nélkül a Christoph Waltz hasonmásversenyt, és a teljesen átlagos, de mégis csodákra képes Vicky Krieps is telitalálat, de mégis a Reynolds testvérét alakító Lesley Manville hozza a legösszetettebb alakítást, aki lehet, hogy ezért még egy Oscart is begyűjt majd.

A baj csak az ezzel a filmmel, hogy bár a végén összeállnak a darabkái egy gyönyörű képpé, néhány szál kifejezetten feleslegesnek hat, néhány pedig túlerőltetettnek, és nem biztos, hogy ha ugyanezt a filmet nem Paul Thomas Anderson rendezte volna, akkor annyira nagy üdvrivalgás fogadná. A rendező személye, és a tény, hogy ha minden igaz, Day-Lewis sem lesz látható többé vásznon, sokkal pozitívabbá teszi az összképet, és bár nem arról van szó, hogy a film ne lenne egyébként nagyon jó, azt meg kell hagyni, hogy Andersontól némileg többet várunk. Mindezekkel együtt is bizarr módon gyönyörű mozi a Fantomszál, szép búcsú egy nagyon nagy színésztől, Daniel Day-Lewisnak pedig köszönünk mindent, amit eddig elkövetett a kamerák előtt.

8
  • Szép lezárása ez Daniel Day-Lewis karrierjének
  • Bizarr módon gyönyörű és elegáns
  • Mégis kicsit üresnek hat

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon