Kritika: Gringo

Csináljunk egy átverős filmet! Legyen benne drog. Meg mexikói kartell. A tesóm majd meghív egy csomó híres színészt, hogy szerepeljen benne. Majd lesz valahogy, nem? Hát nem.

Nash Edgerton, a színészként és rendezőként is remek Joel Edgerton testvére eddig főként rövidfilmeket és klipeket rendezett kaszkadőrmelója mellett. Eddig mindössze egy nagyjátékfilmet hozott össze, a 2008-as The Square-t, amit részben Joel írt, és egy pillanatra sem keverendő össze a tavalyi A négyzettel. Hogy mit látott meg ebben a filmben, amiért ennyi év kihagyás után megint egész estés mozifilmet akart rendezni, azt a jó isten sem tudja megmondani.

A Gringo ugyanis egy orbitális katyvasz, egy közel kétórás wannabe-mozi, ami nagyon szeretne felnőni a nagyobb átverős filmekhez, de nincs szíve, lelke és legtöbbször értelme sem. A sztori eleve iszonyúan zavaros: egy gyógyszeripari vállalatnál dolgozik a tutyimutyi Harold (David Oyelowo), aki egyik nap pletykát hall arról, hogy eladják a munkahelyét egy nagyobb cégnek, ezzel pedig ki is rúgják őt. A főnöke, Richard (Joel Edgerton) tulajdonképpen a haverja, de a szeme sem áll jól, mint ahogy társának, a szexi Elaine-nek sem (Charlize Theron), akik egyből felkarolják Haroldot, hogy menjenek Mexikóba tárgyalni egyik ügyfelükkel. Rövid úton kiderül, hogy a cég a helyi drogkartellnek szállít, akik felhúzzák magukat, és mindent megtesznek azért, hogy egy friss marihuánás termékük formuláját megszerezzék. Harold ekkor kerül bajba, és innentől kezdve nagykanállal kezdik kavarni az üstben a kakkanatot.

Valahol tényleg furcsa, hogy maga a sztori mennyire egymással össze nem illő panelekből áll össze. Elindít egy szálat, amit el sem varr, behoz szereplőket, akiknek nincs is semmi jelentőségük a sztori szempontjából, és szinte totálisan megfeledkezik arról, hogy nem ártana kirobbanóan humorosnak lennie. Már ez is bőven kevés, de igazából nem is ez a legnagyobb baj a Gringóval. A legnagyobb baj az, hogy nincs benne egyetlen olyan karakter sem, akit szeretni lehetne. Még a folyamatosan bénázó főhőst sem, aki inkább roppantmód idegesítő, mint kedvelhető hülye, attól pedig nem fogjuk megsajnálni, hogy a saját tutyimutyisága miatt egyre borzasztóbb helyzetekbe kerül.

Azt meg kell hagyni, hogy a színészek tényleg megpróbálnak mindent kihozni ebből az alapanyagból, így bármennyire is kiszámítható és slendrián munka a forgatókönyv, miattuk nem fogja az ember izomból kitépni a szék karfáját, és pont a színészek oldják meg, hogy csak úgy fájdalommentesen átfusson az emberen ez az egész. Mert valahogy mégsem fáj. Nem jó, de nem bánt. Jó nézni a 0-24-ben szexiző Charlize Theront, nem rossz látni a már-már karikatúraszerű Joel Edgertont, és mondanánk, hogy Amanda Seyfried ittléte is külön öröm, de ha kivágnánk az összes jelenetét, akkor fel sem tűnne, hogy írtak neki valami szerepet ebben az őrületben.

Kicsit olyan a Gringo, mintha néhány már pár éve megírt jelenetecskét alakítottak volna úgy át, hogy valamennyire összeérjenek, de sem a remek színészek, sem a mexikói hangulat nem tudja teljesen elvonni arról a figyelmet, hogy ami itt történik, az bizony teljesen érdektelen és legtöbbször felesleges is. Ebből a szkriptből Nash Edgerton nem tudott csodát művelni. Szeptember végén Joel is megmutathatja, hogy a fantasztikus Az ajándék után képes-e megint nagyon meglepni az embert rendezőként a Boy Erasedben, de a Gringo maximum annyival lepi meg az embert, hogy mennyire nincs egyben, bár azért így sem fájdalmas, csak éppen nem túl ügyesen kivitelezett néznivaló. Megnézed, és annyira elfelejted, hogy már másnap sem fogod tudni elmondani, pontosan miről is szólt ez az egész. Talán a színészek sem tudják.

5
  • A forgatókönyv nagyon trehány munka
  • A színészek elég sikeresen próbálják menteni a menthetőt
  • Egyáltalán nem működik a humora

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon