Kritika: Lajkó – Cigány az űrben

Az első magyar űrhajós mozifilmre, amely ráadásul történelmi szatíra is, képtelenség haragudni. Szeretni viszont csak akkor lehetne igazán, ha több lenne benne az ötlet, kevesebb a fantáziátlan poén, s a zavaróan takarékos képi megoldás.

Azt persze nem merném állítani, hogy egy viccből ne lehetne jó filmet csinálni. A szovjetek által a kozmoszba küldött kutyát Lajkának hívták, innen csak egy betű a Lajkó, óriási, s hát tényleg, végülis bőven el lehet játszani a gondolattal, hogy mi történt volna az ötvenes években, ha valóban egy magyar cigány lett volna az első űrhajós. Csak senki nem tudott róla. S a hangsúly itt bizony a játékon van, azon, hogy e poénkodáson keresztül lehet kicsit komolyra is fordítani a szót (még ha hangvételben maradunk is a vicceknél), s lehet mesélni a múltról, úgy, hogy senkit ne kíméljünk. Magunkat, meg a Szovjetuniót se. Bőven lenne min röhögni, akár kínunkban is. Az úgyis megy nekünk. Elvileg.

Nos, a Lajkó – Cigány az űrben kreatív szempontból a kényelmesebb, befogadóiból a kényelmetlenebb utat választotta. Az alapötlet csak a biztonsági játékig tolta el, s hogy még tutibb legyen a megúszás, Lengyel Balázs olyan csúcskategóriás színészekkel pakolta tele (első)filmjét, akik egy ennél jóval harmatosabb projekten is sokat javítottak volna. Egy mozi, ami rendesen néz ki (Réder György operatőr remek munkát végzett), s amiben Keresztes Tamás a címszereplő, s Gyabronka József a legközelebbi partnere, de egyébként is feltűnik mellettük számos zseni (Máté Gábor, Rajkai Zoltán, Szirtes Ági és még sokan mások), egyszerűen nem tud olyan rossz lenni, hogy igazán kínos legyen.

Így aztán nem is lesz az, pedig hát könyörgöm, ebben a filmben egy végtelenül hosszúnak tűnő jelenet szól arról, hogy az elvtársak azért csókolták egymást annyit és nagyon hevesen, mert biztos melegek voltak. És még ott van az egyik űrhajós rivális, aki egy nagydarab szőke nő, Helga (Anna Böger) és olyan híres náci családból származik, hogy nem is merem leírni, Lajkó apja, Flórián (Pálffy Tibor), aki vagy a pi*áról, vagy a pi**áról beszél, vagy éppen el akar lopni valamit, ráadásul egy olyan 2018-ban bemutatott mozifilmről beszélünk, amelyben a látványosabb jelenetek jelentős százaléka archív felvétel – a CGI szinte csak hátterező, mondjuk, annak legalább tisztességes.

Lengyel eddig olyan produkciókban dolgozott forgatókönyvíróként, mint az Aranyélet és a Kojot, s hát a Lajkóval pont az a legnagyobb probléma, hogy a legkevesebb van benne maximális odaadással kidolgozva, gúzsba kötve táncol mindenki: a szereplők, a díszletes, a trükkmester. Ennyiből ennyit lehetett kihozni, vagy hát ennyire tellett, ezt lehet érezni közben. A néző persze lehet empatikus, de mégse dolga annak lenni, hisz egy filmnél tényleg soha nem lehet elég a szándék vagy a lelkesedés. Kellenének nekünk az ilyen filmek, de nem minden áron. Pontosabban, bizonyos ár alattiak nem feltétlenül.

A Lajkó – Cigány az űrben pont olyan, mint egy későbbi jó film vázlata, amin bőven lenne mit dolgozni, s ha kicsit tovább gyúrják, alakítják, nemesítik, igazán szellemes, bájos, kegyetlen és furcsa lehetne (igen, ez mind együtt), de így csak simán elviselhető, ami nagyon kevés. Pláne úgy, hogy az alaphelyzetre tényleg mindenki felkapja a fejét. Pont, mint egy elégségesen provokatív viccre a kocsmában.

5
  • Ambiciózus elképzelés, takarékos megvalósítás
  • A színészek bámulatosak
  • A gegek többsége csattanás helyett csak puffan

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon