Kritika: Nap nap után

Íme, a lány, akinek tényleg csak a belső fontos. Illetve, ahogy nézzük, ugye: íme, a srác, akinek nincs is külseje. Pontosabban, mindig más a fazonja. Bonyolult? Dehogy. A látszat csalóka: a Nap nap után hagyományos ifjúsági romantikus limonádé, sok cukorral. Nagggyon sok cukorral.

Még azt se mondhatjuk, hogy az alapötlet olyan nagyon eredeti lenne, bár kétségtelen, hogy a David Levithan regényéből készült produkció egyik élménymentő erénye, hogy azt a keveset, ami van neki, aranyosan adja elő, s annyi érzelmes tanulságot sóhajtozik ki magából, amennyivel – s jó sok türelemmel – még az is ki tudja bírni talán, aki az ilyesfajta young adult tanmeséktől pánikszerűen keresni kezdi a teremben az Exit-feliratot.

A Nap nap után egyik (szabad szemmel is látható!) főhőse egy helyes gimnazista lányka (Angourie Rice), akinek nem annyira kedves pasija nagyon furán kezd el viselkedni egyik reggel: kedvesen. Kézen fogja Rhiannont, meglógnak a suliból, s együtt töltenek egy tökéletesen romcsi napot. Olyat, amit a lány nyilván meg tudna szokni állandóra. De aztán hamar kiderül, hogy a boyfriend nem magától volt jófej. Hanem azért, mert megszállta egy test nélküli fiú, bizonyos „A” (értelemszerűen nem másolok ide színésznevet, hisz a stáblista fele őt alakítja), aki minden egyes nap (igen, „Nap nap után”) más kortársának bőrében ébred. S ráadásul, ahogy felkel, be kell állítania a gazdatest iPhone-ján legalább két emlékeztetőt, hogy tutira ágyban legyen, amikor megtörténik vele ez a valami. OH_MY_GOD.

Nem egyszerű a szitu, s egyre csak bonyolódik, mert „A” igencsak belebolondul Rhiannonba, úgyhogy elhatározza, hogy ő bizony, lesz, ami lesz, elmeséli neki, mi is a helyzet vele. Egyébként, épp egy lány testében tartózkodik, amikor előáll a felettébb hihetetlen sztorival, viszont annyi részletet ismer szíve választottjáról, hogy Rhiannon tulajdonképpen elég simán alkalmazkodik a helyzethez, bár azért nem tiltakozik később, ha „A” esetleg olyan testet kap aznapra, amely neki is tetszik. Így éldegél, így találkozgat hát a nagyon okos, nagyon érzékeny testbérlő és ő, de közben persze tudják, hogy legkésőbb a játékidő végére történnie kell valaminek. Valami olyannak, ami mindkettejükkel kimondatja a TANULSÁGOT. (És újabb alkalmat kínál arra, hogy megszólaljon egy érzelmes betétdal.)

A Nap nap után nagyjából azt a minőségi szintet képviseli, mint például a Minden, minden, annyi különbséggel, hogy kicsit jobban működik a történet, s helyesebbek a színészek. De igazán úgyis csak azoknak tetszik majd, akik olvasták a könyvet, s sok ilyen könyvet olvasnak. Ám mivel ez a film nekik készült, s nem azoknak, akik nem olvasnak ilyen könyveket, ezért tulajdonképpen nehéz – igazából nem nehéz, hanem felesleges – belekötni Michael Sucsy rendezésébe. Meg sem próbálnám, s azt is csak halkan jegyezném meg, hogy a „nem számít a külső, mert mindenki szép belül” témakörben azért bőven vannak ennél izgalmasabb alkotások is. Igaz, azokban még nem játszott vagy játszhatott Angourie Rice!

5
  • Bizonyos életkor felett nehéz komolyan venni
  • És akkor is csak bizonyos elvárások teljes elengedésével lehet
  • Angourie Rice nagyon cuki, ahogy a This is the Day című The The számra táncol!

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon