Kritika: Szólíts a neveden (Call Me By Your Name)

Mondogatták, hogy az év legromantikusabb filmje, az év meglepetése, az év leggyönyörűbb drámája. Mindenkinek igaza volt. Ez a film csodaszépen mesél a szerelemről, és még úgy sem értelmezhető melegfilmként, hogy két férfi szerelméről szól.

Luca Guadagnino nagy fába vágta a fejszéjét ezzel a filmmel, ami André Aciman regénye alapján készült, és a történetének elég sok pontján húzza fel az ember a szemöldökét, mert hát eleve milyen az, hogy egy 17 éves fiú, Elio beleszeret az apja egyik szintén férfi pártfogoltjába, Oliverbe, aki idősebb a srácnál, és egy idő után szerelme még viszonzásra is talál. Az őket körülvevő emberek pedig nem ítélik őket el ezért. Sőt.

Kicsit olyan ez a film, mintha egy nem létező világba leshetnél be vele. Ez egy másik univerzum, egy másik dimenzió, egy másik nyolcvanas évek. De ott, Olaszországban, egy gyönyörű birtokon ebben a végtelenül szabad felfogásban él a család. Szabadon élnek, szabadon gondolkodnak, ezt sokan másképp mondanák, de hiba lenne. És hogy miért lenne hiba, azt magyarázza el teljességgel gyönyörű módon ez a csodálatosan kivitelezett mozi.

A Szólíts a neveden nem egy melegfilm. Romantikus film, amiben igen, két férfi szeret egymásba, de ennél jóval többről van szó. Úgy ábrázolja a szerelmet, mint az ókori görög szobrok és rajzok, és amikor nem így teszi, annak is jó oka van. A főhőse, Elio ugyanis többféle vonzódást él meg egyszerre, Guadagnino pedig remekül meg tudja jeleníteni az ezek közti különbséget. A fiú ugyanis keresi önmagát és a szerelmet, gyönyörű emberek veszik körül, és ezek a gyönyörű emberek kedvelik őt, hát miért is ne engedne a csábításnak. Fiatal még. Számolatlanul csajozhatna, de ő kicsit béna ehhez, legalábbis egy darabig. Míg az Elio-Oliver vonal visszafogott és álomszerű, az Elio-Marzia szál sokszor explicit és nyers, benne van a hormonok tombolása, a vad szexualitás, a kezdeti gondok, amit aztán szépen lassan felvált a magabiztosság.

Elio és Oliver között viszont nem a testiség dominál. Szeretnek nagyon sok időt együtt tölteni beszélgetéssel, a környezetük csodáinak felfedezésével, egymás megismerésével. Ettől pedig szépen lassan Elio is felnőtté válik. A Call Me By Your Name tulajdonképpen egy romantikus felnövéstörténet, amelyben a főszereplőt fantasztikusan alakító Timothée Chalamet és az Olivert nem kevésbé pazarul játszó Armie Hammer valószínűleg begyűjt majd egy-egy Oscar-jelölést, de a kedves rendező úr is készítheti a ruháját a díjátadóra.

Kicsit olyan, mintha Guadagnino az előző filmje, a szintén remek A Bigger Splash világát akarta volna egy kicsit más köntösben bemutatni, itt is egy csodaszép olasz táj az egyik főszereplő, itt is sokszor csobbannak az emberek medencébe, itt is lassan csordogálunk a végkifejlet felé nagyon sok remek beszélgetés és sok kimondatlan, de a háttérben húzódó feszültség között cikázva, de ezúttal nincs krimi, nincsenek beszédtől eltiltott rocksztárok, csak egy tini, aki még önmaga sem tudja, hogy rocksztár akar-e lenni, vagy tudós, de mindkettő benne van a génjeiben.

Nagyon finom, nagyon visszafogott film ez, ami nem véletlenül lett fesztiválkedvenc, tele van emlékezetes képekkel, és olyan hangulatokkal, amelyektől az ember kvázi lebeg 132 percen keresztül a nyolcvanas években. Abban a korban, amikor még nem volt gáz cikin táncolni, amikor még nem a retrórádiókból szólt a Words, amikor a kisváros béna diszkójában szuperül lehetett csajozni bárkinek, akinek volt mersze, amikor felszabadultan lehetett táncolni az utcán az autórádiókból szóló zenére idegenekkel, és ezek a szereplők mindezt olyan közegben teszik, ahol mindenki átlagon felüli intelligenciával rendelkezik.

Egy kicsit olasz akarsz lenni majd utána, és nagyon szerelmes. A Call Me By Your Name ugyan még nem tudni, bejön-e Magyarországra, mi a miskolci CineFesten láttuk, de az biztos, hogy hatalmasat fog gurítani a filmfesztiválokon, és jó eséllyel begyűjt majd néhány jelölést a jövő évi Oscar-gálán is. Mi most így a mezőnyt még nem ismerve kiosztanánk egy operatőri Oscart Sayombhu Mukdeepromnak, mert amit művelt, az színtiszta szerelem, az Elio apját játszó Michael Stuhlbarg film végi, hidegrázós nagymonológjáért pedig nagyjából minden díjat talicskával tolnánk a színész lábai elé.

8
  • Olyan, mint egy álom a nyolcvanas évek szabad Olaszországáról
  • Bravúros eszközökkel mutatja Elio felnövését
  • A színészek egytől egyig fantasztikusak

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon