Kritika: The Cloverfield Paradox

Most már értjük, miért nem került mozikba a harmadik Cloverfield-film. Nem kellemetlen, de nem a vásznakra való.

Ahogy az lenni szokott, megint jól meglepett minket a Cloverfield-franchise, hajnalban, a Super Bowlon debütált rövidke előzeteséből derült ki, hogy a premiert nem áprilisra, hanem konkrétan mára tűzte ki a Netflix, és tessék, a film már tényleg nézhető is a szolgáltatónál, és aki ezek alapján nem számított túl sok jóra, az lehet, hogy érzett valamit. A mozik ugyanis nem vállalták be a Cloverfield-univerzumban játszódó újabb epizódot, a Netflix viszont köszönte szépen, és kérte, ami tulajdonképpen a legjobb, ami ezzel az epizóddal történhetett.

Mert hogy ez az epizód nem különösebben hozza az eddigi Cloverfield-minőséget. Az első rész ugyebár azzal lepett meg mindenkit, hogy egy remekül megvalósított és megírt kézikamerás horror-thrillerként valami újat tudott mutatni az unalmas found footage-mozik szürke világában, a második (10 Cloverfield Lane) pedig egy remek pszichológiai thrillerként érte el, hogy izzadt kézzel markoljuk a karfát a moziban, méghozzá úgy, hogy az első filmhez hangulatában és kivitelezésében vajmi kevés köze volt.

A The Cloverfield Paradox is teljesen más, de nem túl meglepő módon nagyjából minden igaz volt, amit anno a még God Particle munkacímmel emlegetett filmről tudni lehetett. Van egy űrállomás, a Cloverfield (innen a név, innen a név!), amely a Föld egyik legnagyobb problémáját hivatott megoldani. A jövőben járunk ugyanis, ki tudja, mikor, amikor az energiakészleteink annyira a végét járják, hogy csak öt évre elegendő maradt, de egy eléggé kockázatos űrvállalkozás talán megmentheti a sárgolyónkat. Egy részecskegyorsítót kell odafent működésre bírnia az űrállomás legénységének, és ha ez sikerül, megmenekültünk, hiszen ekkor végtelen mennyiségű energiát tud majd termelni az emberiség, ha nem, akkor nagyjából mind elpusztulunk. Van némi kockázata azonban, hogy a művelet egészen balul sül majd el, és egy nagyobb dimenzionális egybecsúszda veszi kezdetét. Lehet tippelni, hogy mi lesz a dolog végkimenetele.

A film nagyon sokáig remekül építkezik, és pazarul kerüli ki a sablonokat, folyamatosan meglepetéseket okoz, annyit, hogy imádkozol, nehogy elrontsa a végén. Aztán rettenetesen elrontja. Nagyjából egy órán keresztül megvan az esélye annak, hogy a Cloverfield Paradox nem egy szokványos „valami zűr van az űrhajón”-mozi lesz, hanem egy teljesen nyakatekert horror, ami a már ezer éve megunt megoldásokat is egészen jól tudja tálalni, egy kis csavarral, pont annyival, hogy feszülten várd a végét. Annyira, de annyira kínosan kerüli a sablonokat, hogy nem is érteni, miért hagyták, hogy az utolsó félóra egy érthetetlen, teljesen szükségtelen sablonparádé legyen, ahol már a fizika törvényei sem feltétlenül számítanak, ahol mintha kifogytak volna a kreatív ötletekből, és elengedik a gyeplőt, legyen mégis egy teljesen átlagos, teljesen szükségtelen módon sablonosan befejezett sci-fi horror ebből.

Ha moziban látnád, biztosan sokat várnál tőle. Talán egy tévés megnézés enyhít majd a csalódottságon. Nem is arról van szó, hogy annyira pocsék lenne a The Cloverfield Paradox, csak annyira kevés kellett volna hozzá, hogy olyan jó legyen, mint az előző két Cloverfield-mozi volt. Lehetett volna belőle az utóbbi évek legjobb űrhajós horrorja, és egy igazán jó előzményfilm, ami tényleg meglepi az embert. De aztán azzal lep meg inkább, hogy mennyire egyszerűen képes elrontani teljesen szükségtelen szálakkal, néha kellemetlen párbeszédekkel és egy rettenetes befejezéssel egy remek koncepciót. Nagy kár érte, de egyszer otthon meg lehet nézni, aztán úgy el is lehet felejteni, mintha sosem lett volna.

5
  • Nagyon ígéretesen indul
  • Szépen kerüli a kliséket, és remek feszültséget teremt
  • Aztán önként ugrik bele a kliséhalmazba, és mindent elront

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon