2013-ban valami olyan történt a szebb napokat is megélt Tomb Raider-szériával, ami a játékiparban csak nagyon ritkán szokott. Rebootolták Lara Croft kalandjait, más hangnemben jött elő újra a még csak szárnyait próbálgató, már nem irdatlan méretű csöcsökkel kalandozó lány, és nagyjából mindent vitt, amit csak tudott. A szívünket, a lelkünket, a játékba ölt óráinkat. Lara Croft végre emberivé és sebezhetővé vált, és bár a sztori a végére nem csak átlépett, hanem páros lábbal átugrott a nem evilági történések vonalán, azért sokkal földhözragadtabbnak éreztük a friss részt, mint az előző epizódokat. A Rise of the Tomb Raider című folytatás pedig csak emelte a tétet, ezért nagyon lehetett örülni annak, hogy Hollywood ezt az újratervezett Lara Croftot is vászonra akarta vinni.

Nem kellett volna sokat tenni ahhoz, hogy a mozikban is rebootolt Tomb Raider élvezhető legyen, nagyjából fogni kellett volna a 2013-as játék forgatókönyvét, áttenni a nagyvászonra, aztán csókolom, számolgatni a bevételt napestig. És láss csodát, nagyjából ez is történt, de azért jelentősen átdolgozták azt a forgatókönyvet, hogy egy kicsit filmszerűbb legyen. Ahogy a játékban, itt is Himiko, az első japán uralkodónő nyomába indulunk, akit egy Yamatai nevű, szupertitkos szigeten temettek el, nehogy véletlenül bárki is a nyomára bukkanhasson. Himiko ugyanis a kezének egyetlen érintésével ölt meg embereket, ami bárhonnan is nézzük, nem túl jó buli, kivéve, ha egy szuperfegyvert keresel, és hiszel a legendákban.

Lara apja hitt benne, és megtudta, hogy egy Trinity nevezetű szervezet rá akart bukkanni a mindenféle csapdák segítségével mélyre eltemetett Himiko holttestére, de az apuka évekkel ezelőtt eltűnt. Lara mindenáron meg szeretné találni apját, így rövid úton Yamatai szigetén találja magát, és mindenki pontosan tudja, hogy innentől kezdve mi történik. Sok sérülés, csonttörés, találkozás egy egészen emberi és ijesztő, félőrült főgonosszal, aztán kaland, kaland, ugrálás, lövöldözés, nyilazás, magyarul pont az, ami a játékban, egy jottányival sem kevesebb vagy több.

És ezért nagyszerű a Tomb Raider új változata. Grammra pontosan azt adja, amiért szeretted a rebootolt új játékokat. Se többet, se kevesebbet. Nincs benne semmi olyan, ami elrugaszkodna az új Tomb Raider-koncepciótól, Alicia Vikander pedig száz százalékos tökéletességgel hozza az új Lara Croftot. Magyarul ha imádtad az új játékokat, akkor ennél nem akarhatsz többet, és ez nagyon nagy szó.

Na de ez mégis csak egy film. Olyan, ami nem feltétlenül csak a rajongóknak készült, hanem azoknak is, akik csak úgy beesnek a mozikba, és megnéznek bármit egy hatalmas popcornnal a kezükben. Hogy ők mit kapnak? Egy minden tekintetben közepes, de korrekt akció-kalandfilmet. Ebben a tekintetben nincs egyetlen olyan pontja sem, amivel kiemelkedne a hasonló próbálkozások közül, nem okosabb, nem szebb, bár az tény, hogy a színészi játékok sokkal erősebbek, mint egy átlagos buta blockbusterben, Alicia Vikander pedig olyan emberien alakítja Larát, hogy nehéz nem beleszeretni pár perc után.

De az új játékszériát nem ismerők számára elfelejteni sem lesz nehéz. Igen, lehet, hogy sablonos, lehet, hogy nem szolgál semmiféle meglepetéssel, de nagyon úgy tűnik, hogy ez a film nem azoknak készült, akiknek fogalma sincs az elmúlt öt évben megjelent két játékról. Ez bizony egy rajongói film. A rajongókkal pedig elég ügyesen játszik, itt-ott át is veri őket, ügyesen hoz be csavarokat, a végét pedig hála istennek nem egy az egyben a 2013-as játékból veszi át, és ez nagy szó, mert az a transzcendentális hacacáré elég hülyén mutatott volna a vásznon.

Hogy ez-e minden idők legjobb játékból készült filmje? Abszolút. Még arra is képes volt, hogy egyet hátra lépjen az eredeti alapanyaghoz képest, csak azt nem tudta megoldani, hogy azokat is ugyanennyire magával húzza, akik azt hiszik, hogy a Tomb Raider egy rovarirtó neve. Mindenesetre örülni kell ennek az eredménynek, és csak reménykedni lehet benne, hogy jön még hozzá folytatás, mert ezzel a Larával bizony bármikor szívesen mennénk kalandozni.