Aki anno felhuppant rá a CineFesten, vagy később alternatív módon szerzett zsugát az expresszre, annak is érdemes moziban csatlakozva még egyszer szurkolni az egyre fogyatkozó túlélőknek, hisz ez a látvány bőven megérdemli a nagyvásznat, akár másodszorra is. Arról nem is beszélve, hogy az ázsiai módra szentimentális befejezés is sokkal jobban működik, ha nagyobb társaságban bőgünk bele a zsebkendőbe.

No de ne rohanjunk előre, megteszik ezt a dél-koreai zombik, s áldozataik: szerencsétlen hőseink induláskor még csak egy unalmas vonatozásra készülnek, ám a szerelvény alig kapcsol utazósebességbe, emberszörnnyé változott fertőzöttek máris ropogtatni kezdik nyakukat, s bizony nem elégednek meg azzal, hogy szürkehályogos szemmel, tétlenül nézzék, ahogy mások egészségesen próbálnak eljutni Busanba.

Bár 2016-ban még nem untuk annyira a zombikat, mint mostanában, e remekül működő produkció közben a Walking Dead hülyeségeitől megcsömörlött többség még ma is szinte haraphatja a különbséget. Bár pontosan úgy épül fel, mint a legtöbb vonatkozó zsánerfilm (hasonlóan a Z világháborúban látottakhoz, az élőhalottak nem egyszer állnak össze mindent felzabáló veszélyes masszává, vagy saját seregüket használják zombitrambulinként), a vonatkocsik közötti rohangálás, azaz a bravúrosan megkoreografált élőhalott-támadások, cselezések izgalmasak és kegyetlenek, a feszültség adagolása perfekt.  

Viszont a Vonat Busanba – Zombi expressz tényleg nem csak látványfilmként remek, hanem sokadszor bebizonyítja, hogy a világnak azon a felén, ahol ezt a filmet készítették, egyszerűen nem ismernek határokat, ha érzelmekről van szó. Bár azt azért az elején lehetett sejteni, hogy nem véletlenül egy apukaként és férjként csődött mondott fiatal üzletember, s annak kislánya lesz a főszereplő, de ahogy a cselekmény felépíti, majd csúcsra járatja kettejük egymásra találását a tomboló zombivírus közepette, az egészen briliáns. Így a finálé még úgy is katartikus, s elképesztően megható, hogy annyit és olyan hangosan sírnak benne, hogy még az is meglehet: minden empátiánk ellenére legszívesebben hang nélkül néznénk ezeket a jeleneteket. Na de még így is működik az egész, sőt, ha őszinték akarunk lenni, ezzel együtt működik!

Sang-ho Yeon rendezése a szokásosnak mondható megoldásokkal képes erőteljesen mesélni felelősségről, önfeláldozásról, és persze a kisember önző gonoszságáról is, amely az efféle szélsőséges krízishelyzetekben tud igazán pusztító lenni. Nem feltétlenül eredeti módon, de biztos kézzel használja a zombi-metaforát, bőven kitölti a játékidő két óráját, s ami legfontosabb: egyszerű műfaji filmként is igen emlékezetes tud maradni.