Kritika: Wonder Wheel – Az óriáskerék

Woody Allen új rendezése pont olyan, mint Woody Allen jó néhány régebbi rendezése. Természetesen nem megy egy bizonyos szint alá, de attól még inkább csak altató, s nem érvényes mozifilm.

Hiába a tengerparti, vurstlis külsők, a Wonder Wheel – Az óriáskerék tulajdonképpen egy lekamerázott színdarab. Nem igényelne mozgóképet. Ne zavarjon meg senkit Coney Island színpompás vidámparkja, a Broadway-en is meg lehetne ezt háttérnek csinálni. Csodálatos dolgokra képes a technika és a díszlettervezői találékonyság: ledfal, kosztümök, miegyebek, s máris ott lennénk az ötvenes években, Justin Timberlake bejön (taps), elmondja a nyitó narrációt, aztán Kate Winslet is megjelenik (megint taps), Jim Belushit aztán megkülönböztetett szeretettel fogadja a színházi közönség (talán még nagyobb taps). Csak hát az a bibi, hogy miután kiörömködnénk magunkat, hogy juhé, élőben látjuk a sztárokat, alighanem ott is eléggé hamar elkezdenénk szemérmesen ásítozni.

Pedig én aztán Kate Winslettel eléggé elfogult vagyok, csodálatos színésznőnek tartom, különösen nagy hatással van rám, amikor olyan neurotikus karaktereket játszik, mint amilyen itt Ginny – bármit is csinál, bármennyire magára borítja a bilit, általában nem tudok rá haragudni: bármikor képes aktuális figurája iránt empátiát ébreszteni. Hát, itt nem tud, az idegesítő boldogtalan háziasszony csak idegesítő boldogtalan háziasszony marad, mint ahogy Belushi is csak azért érdekes, mert csillog a szeme, hogy mennyire rendesek vele mostanában művészileg. A tévében David Lynch, a moziban Woody Allen, sehol egy kutya, akit Jerry Lee-nek hívnak! Egyébként megérdemli, rendes színész. Timberlake tehetségével kapcsolatban nekem sosem voltak kétségeim, meg Allen azért eléggé tud szerepet osztani, s ezzel itt sincs probléma.

Csak hát, a szerepek, amiket kiosztott, s a film, amit leforgatott... 2017-ben, a Match Point után 12 évvel már nincs abban semmi érdekes, hogy Woody Allen tragédiába hajló drámát forgat – ráadásul előtte is forgatott ilyet, nem is egyet, legfeljebb nem annyit, mint az utóbbi évtizedben. Az még önmagában nem baj, hogy a 82 éves mester minden bizonnyal ösztönösen ír már és úgy is készít filmet, inkább attól kellemetlen ez, hogy az se nagyon derül ki a Wonder Wheel – Az óriáskerékből, hogy maga az alkotó miért tartotta fontosnak, hogy megcsinálja. Csak? Hogy legyen évente filmje? A századik klarinétszóló helyett?

Persze, egy Woody Allen tőlem aztán évente kettőt is forgathatna, s annyiszor mondja el a történetet a kétségbeesett önámításról, ahányszor csak akarja, csak legalább néhány másodpercre legyen már képes elhitetni nézőjével, hogy nem esetleges szenilitásból ismétel, hanem mert úgy érzi, erről nem lehet eleget mesélni. S van hozzá elég variációja.

Szól a jazz, Kate Winslet egyre szenvedélyesebben kergeti az ábrándjait, Belushi annyira hiteles, hogy szinte ideszaglik az atlétája, Timberlake mintha sodródna, de hiába kulcsfigura, inkább csak kívülállóként szemlél, Juno Temple rebegteti a szempilláit – s még arra is jut időnk, hogy találkozzunk két régi ismerőssel a Sopranosból. Csak ugye az a fránya minek, az ne ugrálna itt a fejünkben, ne szemtelenkedne a gondolat, hogy Woody, Woody, ideje lenne már tényleg visszavonulni, vagy legalább csak minden harmadik filmet megcsinálni.

A tisztelet változatlan, ám az időnk sajnos drága. Még Woody Allennek is csak valamiért cserébe adunk belőle szívesen.

5
  • Nagyon színes, nagyon jelentőségteljes, tökéletesen felesleges
  • A színészek akarnak – viszont közben ők is érzik, hogy ez csak egy patinás minthafilm
  • De a miliő legalább működik

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon