Feltámadás magyar módra, avagy Linda után bárki visszajöhet?

Linda jövőre visszatérhet. Vuk, Süsü és Ötvös Csöpi is feltámadtak, mégsem örültünk. Pedig kellett volna. Akkor hogy is van ez?

A karatézás olyan dolog, amit a karatézó egyszerűen nem képes abbahagyni. A karatézót ugyanis – főleg, ha filmes – mindig táncba hívja valami új ellenfél, egy terrorista, az adóhatóság, aztán fájdalmára megint el kell hagynia a kikoptatott bőrfoteljét, és rúg, mert ki tudja, meddig rúghatja. Pörgőből. Durván. Minden idők legnépszerűbb magyar karatézója már megint visszatérni készül, hogy ha az előző, 2002-es próbálkozásával nem sikerült, most tényleg tönkretegye azt, amit a nyolcvanas években felépített.

Lindát bírtuk, mert vicces volt, többet iázott, mint egy zárlatos szamár, és nem szabad elfelejteni, hogy ott volt mellette Pécsi Ildikó, Bodrogi Gyula és Szerednyei Béla, akik mutattak némi színészi teljesítményt is, miközben a leányzó elintézte, hogy a rút ellenfelek szájába talp kerüljön reggelire. A karakter 2002-ben visszatért, erősen spirituálisan, más felfogásban, amely műveletet a régi rajongók ütemes „monnyon le” kántálással kommentáltak. Most meg itt van ez a folytatás-tervezet, és a demófilm alapján nem sok jóra lehet számítani. Pedig az egyszeri ember valóban örül, hiszen régi kedvence újra akcióba lendül. Még ha gazdaságos módban is.

Linda megöregedett, és ez nem jó hír. Csak mert ezt a kisfilm készítői is tudják, ezért nem átallják ide-oda rángatni a szerencsétlen kamerákat a harcjelenet közben, nehogy látni lehessen, hogy a harci koreográfia egy mogyorómakkosi talponállóban kitört hajnali verekedés intenzitásával vetekszik. Persze, értjük mi, ez csak egy afféle pénz-összekalapozós promó a leendő ügyfeleknek, de már ennyitől sem áll mosolyra a szánk. Mert a magyar színész már megint akciósztár akar lenni, pedig az sosem ment neki, bármennyire is akarta.

Akkor most mindenki mondjon egy jó magyar akciófilmet. Európa Expressz? Ülj le, egyes. Argo? Háááát... Itt van nekünk ez az egy szem lány, aki teljesen vállalható akcióhős volt a ’80-as években, és persze, nagyon szívesen néznénk még, de nem mindenáron. Mint ahogy anno nagyon szívesen néztünk volna több Vukot és Süsüt, de elfelejtették mondani odafentről, hogy vigyázzunk, mit kívánunk, mert a végén még szorgos kezek összekalapálnak nekünk valamit, aztán jön a futás meg a sikoltozás.

Kaptunk új Vukot másfél milliárdból, de megvalósításában nem volt jobb, mint egy 1996-os PC-s játék átvezető videói. Sem a forgatókönyv, sem az animáció nem ütötte meg az elfogadható szintet, a nagyszabású pénztemető mozifilm jelenleg tizenkettedik a minden idők legrosszabb filmjeinek listáján az IMDB-n. A világ összes alkotása közül. Büszkék lehetünk magunkra, ugyanis szorosan a nyomában, a tizenharmadik helyen ott figyel a szintén borzalmas Álom.net is. Halleluja!

Kaptunk új Süsüt, azaz inkább Süsükét, de a sárkánycsemete tanulságos történetei ellen nem volt otthon a szekrényben sárkányfüvünk. Pedig nem a bábjáték műfajával van a baj, bármikor képesek vagyunk újra végigélvezni egy régi Süsü-epizódot. Ugyanis annak van bája, és nem utolsósorban legendásak a zenéi. Süsükének még csak egy normális főcímdalt sem tudtak összehozni, inkább valami modern, kongás katyvaszt álmodtak meg, amit még az Ufó zenekar is mosolyogva utasított volna vissza.

Ötvös Csöpi nagy visszatérését sem követeljük habzó szájjal blu-ray kiadásban. A Zsaruvér és csigavér három része hiába próbálta meg előcsalni a régi hangulatot, hozott csöcsös rendőrnőket és egyéb nem rendfenntartói csöcsöket, hiába volt még mindig szórakoztató Kern Kardos doktor szerepében, de a badszpenszeres bunyók már a múlt homályába vesztek, ráadásul a forgatókönyv gyengeségét még a megvalósítás minősége sem tudta feledtetni, sőt. Mintha kézi kamerákkal, pár ezer forintból pakolták volna össze. Egy ilyen legenda többet érdemelt volna.

És hát ott van ugye a Macskafogó 2. A film, amit jobb lett volna el sem készíteni. Az első rész fantasztikus magyar mestermű, igazi hungarikum, ami végre nem csak itthon lett siker. Hacsak nem tudunk valami hasonlóval előállni, akkor jobb befogni a szánkat. Az már eleve aggodalomra adott okot, hogy a latinos (!) főcímdalt Malek Miklós énekli. Semmi jazz, semmi maradandó pillanat, persze nem is kötelező, rengeteg év telt el az első rész óta, de azért nem ártott volna kiszolgálni a régi rajongókat is tökéletesre csiszolt párbeszédekkel, egy jó sztorival és zenékkel.

A visszatérések analógiáját követve természetesen Lindának is elő kellett kerülnie, Görbe Nóra el is mondta már régebben, hogy még szeretne egy igazán jó szerepet. Hát most meg is kapja. Ez önmagában lehetne nagyon jó hír. Csak hát a Honda terepjáró nem Babetta. Johnny Gold nem Szerednyei Béla. Az Ong-bak-on nevelkedett néző pedig nem fogja beérni a rángatózó kamerákkal, akármennyire is legyenek jók a poénok, és ne felejtsük el, már az előző sorozatban sem a harcon volt a hangsúly. De ha mondjuk egy Rocky Balboa-féle öregedő egykori hős személyes érintettség miatt újra akciózni kezd sok dráma közepette-sztorival állnának elő, akkor még érhetnek minket meglepetések. De ugyebár a videóban elhangzanak a kulcsszavak: krimi, vígjáték-elemekkel.

És ha Linda is visszatér, mi jöhet még? Félve mondjuk ki, de talán nincsenek messze a Kisváros legújabb kalandjai, ahol Usztics Mátyás újra vörös arccal ordibálhat, Hollósi Frigyes azonban már az égi étteremben falatozik. Vagy jöhet a Szomszédok 2000, amelyben nem várt fordulatként végre valaki megfekteti Etust. De az sincs kizárva, hogy Kántort véletlenül egy régi indiántemetőbe hantolták el, és hamarosan revánsot vesz mindenkin, aki romlott parizerrel etette. Esetleg a Tenkes kapitánya újra lóra, vagy inkább jó magyar Suzukiba száll? Előbb-utóbb mindenki számára eljön a feltámadás ideje, akár akarja, akár nem.

Lindát bármikor újranézzük, mert ott és akkor, sikítozásokkal, Babettával, cipőből kibújással, isteni főcímzenével együtt megettük. Régen volt. Most már nincsen régen. De hát a karatézás és a feltámadás ugyebár olyan dolgok, amit a karatézó és a filmipar nem képesek abbahagyni. Pedig néha nem ártana…

Tovább:
A Player legfrissebb cikkeihez
Fegyencedzés újratöltve, avagy az erő alaprendszere
Az Apple tündöklése és bukása 2012-ben

A 2001. szeptember 11-én történt terrortámadások rengeteg életet követeltek. Kis híján néhány olyan ismert ember is odaveszett, aki csak nagy szerencsével maradt az élők sorában.

Michael Jackson

Jacko ugyan már nincs az élők sorában, de halála sokkal hamarabb következett volna be: Jacksonnak aznap találkozója lett volna a World Trade Centerben, ő azonban fáradtságra hivatkozva lemondta a megbeszélést. Testvérei erről nem tudtak, úgyhogy sokkos állapotba kerültek, amikor látták, mi történt a tornyokkal.

Seth MacFarlane

Már korábban emlegettük a Family Guy-huszár sztoriját, de újra fel kell elevenítenünk a történteket: MacFarlane az American Airlines 11-es járatán utazott volna – ha a kód alapján nem egyértelmű, akkor elmondjuk: ez a repülő csapódott a World Trade Center egyik tornyába. A zseniális Seth azért úszta meg a halált, mert borzasztóan másnapos volt, és amikor kiderült, hogy egyébként is rossz becsekkolási időpontot kapott meg, rohanni kezdett, de így is lekéste a gépet, tíz perccel.

Mark Wahlberg

A United Airlines 93-as járata is népszerű volt 2001. szeptember 11-én a sztárok körében, Mark Wahlberg is jegyet foglalt rá, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és egy charterjárattal átrepült barátaival egy torontói filmfesztiválra. Wahlberg összetört, amikor megtudta, hogy a gépet eltérítették, és a földbe csapódott, de az utasok akciójának köszönhetően nem a Capitoliumba, ahogyan azt eredeti tervek szerint elképzelték. A színész azt nyilatkozta, sokszor kísértették rémálmok az eset kapcsán.

Ian Thorpe

Az ausztrál úszó éppen New Yorkban járt, amikor úgy döntött, ha már így alakult, elruccan a World Trade Centerbe, hogy megnézze a híres kilátást. De a helyszínhez közeledve rájött, hogy kamerát is kellene vinnie magával, ezért fogott egy taxit, visszament a szállodába, felmarkolta a fényképezőgépet, majd a hotel lobbijában lévő tévéken meglepődve vette észre, hogy tervezett úti célja lángokban áll.

Jackie Chan

Jackie-nek jelenése lett volna aznap a World Trade Centerben egy filmjelenet kapcsán, amelyben ablakmosót játszott volna, miután teljesen értelemszerűen valószínűleg mindenféle segédeszköz nélkül Pókemberként fel is rohant volna az épület tetejére. A színészt az mentette meg, hogy a forgatókönyv nem készült el időben, így a forgatást későbbi időpontra tették át. És nyilvánvalóan más helyszínre is.

Nem volt elég? További cikkekért böngészd a Player kult & szórakozás rovatát!

Ázni senki sem szeret, maximum néhány tini, aki hangosan yolózik közben, és még nem volt tüdőgyulladása, illetve néhány Tarkovszkij-rajongó, aki a szarrá ázást transzcendens élménynek tekinti. És még nem volt tüdőgyulladása. Szóval megegyezhetünk abban, hogy egy zivatart a meleg nappaliból a legjobb szemlélni, akkor van hangulata, és ha a zene is jó, elég inspiratív lehet az élmény. Íme a Player eső-soundtrackje.

Alice In Chains – Rain When I Die

Azt nem tudjuk, esett-e azon a napon, amikor Layne Staley átlőtte magát a túlvilágra, de ha a sorsnak van stílusa, biztosan volt égi áldás. A grunge alapzenekar száma kiválóan fogja meg azt a hangulatot, amikor a drogoktól maga alatt lévő, súlyosan depressziós embernek még az égből hulló vízcseppek is fájdalmat okoznak.

B. J. Thomas – Raindrops Keep Falling On My Head

…ellentétben ez az életigenlő nóta épp a borús időt állítja kontrasztba azzal a jókedvvel, amit semmi sem tud elrontani. A dal a Singin’ In The Rain ikertestvére is lehetne, mivel hasonló pillanatot fog meg, továbbá mindkét számot egy-egy film tette igazán híressé: esetünkben a Butch Cassidy és a Sundance kölyök feledhetetlen jelenetéről van szó, amelynek köszönhetően mindenkinek a bringával marháskodó Paul Newman ugrik be először. A szerzeménnyel legközelebb a ”Számok, amiket mindenki ismer, de senki sem tudja, ki énekli őket” összeállításunkban találkozhattok.

Travis – Why Does It Always Rain On Me?

A kilencvenes évek vége felé berobbant skót zenekar kiváló The Man Who lemezéről származó dalát mindenki saját himnuszának érezheti, aki úgy gondolja: minden összeesküdött ellene. Mint a felhő a rajzfilmekben, amely mindig csak egy valakit követ, és csak rá zúdítja a H2O-t. A slágerbe egyszerűen képtelenség nem beleszeretni, annyira egyszerű, mégis varázslatos hangulatot von maga köré, és ugyanúgy követ minket jó darabig, mint az a bizonyos felhő.

The Doors – Riders On The Storm

Ha szeretnénk átkelni a Gyalog galopp-ból ismerős Halál hídján, cserébe arra a kérdésre kéne válaszolni (mielőtt az afrikai töketlen fecskékre terelődne a szó), hogy melyik minden idők leghangulatosabb esődala, akkor bizony nagy dilemmában lennénk, hogy a Zeppelin Rain Song-ját mondjuk, vagy Morrisonék Riders On The Storm-ját. Mindenesetre, ha szeretnénk magunkat teljesen más dimenzióba katapultálni hét percre, nem kell semmilyen hallucinogén anyagra költenünk, elég feltenni ezt a szerzeményt a Moonlight Drive és a The End között.

Creedence Clearwater Revival – Who’ll Stop The Rain

Az égben vihar van, a földön káosz. Minden idők egyik legamerikaibb zenekara így fogalmazta meg gondolatait a vietnami háborúról, a dal pedig a protestszámok egyik leghíresebbike lett, több Fogerty-szerzeménnyel egyetemben. Abban biztosak lehetünk, hogy amíg csinálnak Vietnam-filmeket, addig Creedence-számokra is számíthatunk a soundtrack CD-ken.

Omega – Ezüst eső

A The Rolling Stones-szal csaknem egyidős az Omega zenekar, amely néhány klasszikus lemezt és még több emlékezetes búcsúkoncertet, búcsúturnét tudhat maga mögött. Az Ezüst eső nem annyira az esős hangulatot fogja meg, sokkal inkább mutatja jól azt a space-vonzódást, ami a zenekar egyik meghatározó korszakára jellemző.

Peter Gabriel – Red Rain

Miután Peter Gabriel kilépett a Genesisből, az egyik legszínesebb szólókarrier vette kezdetét a popvilágban, melynek egyik legfontosabb és legsikeresebb megállója a So lemez, amely egyben a nyolcvanas évek egyik legjellegzetesebb alkotása. Bár a Sledgehammer az első, ami eszünkbe jut, ha erről az albumról van szó, a Red Rain is ott van a dobogón. Legyen vörös, ahogy Kiss Tibi mondaná.

Garbage – Only Happy When It Rains

„Csak akkor örülök, ha esik. Csak akkor örülök, ha bonyolódik.” Többek között az ilyen dögös sorokért érezzük azt, hogy a 2012-es Garbage-lemez elég fáradt lett, azt pedig nem is említjük, hogy a fiatal Shirley Manson úgy néz bele a kamerába, hogy villámgyorsan szalad át a tisztességes férfiember fejéből a vér a déli régiókba. Ez a szám semmit sem öregedett az elmúlt 17 évben.

Guns N’ Roses – November Rain

A szám, amelyben Axl-éknek sikerült a csúcsra járatni epikus próbálkozásaikat. A szám, amelyben az egyik legemlékezetesebb minimalista gitárszóló hallható. A szám, amelynek klipjét mindenki azonnal fel tudja idézni. A szám, amely még magát Pataky Attilát is arra sarkallta, hogy elkészítse a magyar verzióját. Azért maradjunk az eredetinél, hacsak nem a szánk véresre röhögése a cél.

Nick Cave & The Bad Seeds – Ain’t Gonna Rain Anymore

Egy esővel kapcsolatos összeállítást kézenfekvő dolog Nick Cave-szerzeménnyel zárni. Ez a dal a mester megannyi klasszikus lemeze közül a Let Love In-ről származik, és bár korántsem dob fel minket, mégis arról szól, hogy nem fog esni többé. Borúra derű, ugye, Cave pedig szomorkodjon szépen. Akár A holló Eric Draven-jének szavait is kölcsön vehetnénk: „Örökké nem eshet”. Hacsak nem Angliában él az ember.