Pont egy hete jutott eszembe, mennyire szerettem a Szigetet, amikor évről évre egy-egy olyan magyar előadót pakolt a legnagyobb színpadára, akikben szerintük volt annyi szufla, hogy akár a német és holland turisták is gurgulázva énekeljék a dalaikat a szövegismeret igénye nélkül. Milyen fura, hogy láttuk Nagyszínpadon a Belgát, a Junkiest, és ha ezek az előadók manapság már néha a kisszínpadok előtti tereket is alig töltik meg, akkor és ott jöttek, láttak és győztek. És nekünk jó volt.

Milyen jó volt látni anno az Anima Sound Systemet, ahogy Németh Juci betölti a teljes Nagyszínpadot, és milyen rossz volt, amikor már nem szerepelt a bandában ugyanott, milyen kellemes volt látni a tömeget a Heaven Street Sevenen, még akkor is, ha azok tulajdonképpen a Radioheadre jöttek, és bármennyire is hangzik rosszul, hogy vártuk a szokásos, éves Irigy Hónaljmirigy-bulit, amikor még nem volt ciki Irigy Hónaljmirigyet hallgatni? Akkor még nagyon miénk volt a fíling, ahogy a Splash mondotta volt a Tedd fel a kezed című opuszban, de ők sosem jutottak fel a Nagyszínpadra.

És most egy kicsit megint miénk lesz a fíling. Aki azt mondja, hogy csak a nagy előadók gázsiját spórolja meg a fesztivál azzal, hogy végre újra felenged néhány magyart a legnagyobb szigeti magaslatba, az gondolkodjon még egy picit. Nyilván dicséretes lenne látni a Black Sabbath-ot idén, de a Kings of Leont is, az előbb emlegetett hazai előadók viszont nem tőlük veszik el a műsorsávot. A Tankcsapda a Blink-182 előtt, 19:30-tól játssza el a jubileumi szettet 11-én, azaz a mínusz egyedik napon, jóval előttük, délután háromkor az Ivan & the Parazol melegít, a Mary Popkids a Nagy-szín-pad versenyen nyert nyereménykupont váltotta be egy 14-ei, 16:00-ás időpontra, szombaton, 16-án pedig a Punnany Massif kerül teljes joggal az őt megillető színpadra 17:45-re.

Igen, jogosan. Mert a Punnany csúnyán kinőtte magát. Helyezhetnénk őket mindenféle kisebb helyre, tömeg lenne, és miért ne legyen tömeg a Nagyszínpad előtt, ha már képesek akármekkora teret megtölteni? Lehet fújni rájuk, de az biztos, hogy olyan show-t visznek bárhová, ami akármilyen színpadon megállja a helyét. És be fog jönni a külföldieknek is. Olyan.

Fotó: Nagy Márton

Szóval kicsit most úgy érzem, megint enyém a Sziget. Mintha visszaadtak volna valamit abból az időszakból, amikor nem volt kérdés, hogy megyek-e, amikor eszembe sem jutott egy áthelyezhető nyaralás és a Sziget között dönteni, azonnal átkerült az az utazás egy másik időpontra. És ezen a fílingen lehet, segíteni fog az is, hogy pár olyan előadót is láthatok, akiket nagyon régen is láttam. Hihetetlen, de a The Prodigy volt életem egyik első Sziget-élménye 1996-ban. Életemben először könnyeztem meg dalt koncerten, és erről a 2001-es Placebo tehet. Hogy ezek a bandák még mindig állandóan jönnek? Hála istennek még nem játszanak mulatóst kiskocsmákban, szóval csak nyugodtan lépjék át hangszerekkel az országhatárt akár minden évben!

Kicsit mintha visszakapták volna a Szigetet azok, akik nagyon régen szerettek a Hajógyárira járni. Persze, továbbra is ugyanaz az óriási, túlságosan zsúfolt, túlságosan nyüzsgő, túlságosan túlságos fesztivál lesz, nem lesznek punkok, és még csak nem is a Flash zárja az utolsó napot. Talán lesz még olyan is. Én viszont nagyon örülök ennek a kis nosztalgiának, még akkor is, ha maguk a bandák nem nosztalgikusak. A gesztus a lényeg. Meg a Firestarter.