Találkozás az utóbbi két évtized egyik legkarizmatikusabb színésznőjével. Időutazás a múltba és a jövőbe, beszélgetés meztelen jelenetekről, New Yorkról, emigrációról, és arról, hogy miért disznóság, hogy már nem ünnepelhetjük a színésznőinket.

Az utolsó előadás Amikor először felhívtam Marozsán Erika ügynökét, hogy időpontot találjunk egy interjúra, nem úgy nézett ki, hogy lesz mit egyeztetni. Erikának nagyon sűrű a napirendje, kezdte a hölgy egyébként nagyon kedves és gyanúsan együttérző hangon, forgat, fotózása lesz, és előadásai vannak, és nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy nem lesz időnk találkozni, mielőtt visszarepül New Yorkba. Az igazat megvallva felületes szemlélőnek akár úgy is tűnhet, hogy semmilyen szinten nincs rászorulva arra, hogy nyilatkozatokat kelljen adnia a hazai sajtónak. A Szomorú vasárnap óta főleg nemzetközi és leginkább német produkcióban forgat, játszott Oscar-díjra jelölt rövidfilmben (One Day Crossing), legújabb filmjében pedig az ügyeletes német sztár, Moritz Bleibtreu mellett alakít főszerepet a Quellen des Lebens című drámában. A Feast of Love-ban Greg Kinnear és Morgan Freeman partnere volt, Szabó István nem tudja kihagyni a filmjeiből. Marozsán Erikát akarata ellenére a távolba szakadt, külföldön karriert befutó művész kissé hamis nimbusza lengi be: elment, itt hagyott minket – Berlinben meg New Yorkban él!, holott ő maga csak mosolyog az ilyen beszéden.Pár nappal, féltucatnyi telefon, sms és egy kútba esett lehetőséggel később ismét csörgött a mobilom, és az ügynök közölte: vagy háromnegyed óra múlva találkozunk, vagy csak akkor lehet szó beszélgetésről, ha Erika ismét Magyarországon lesz. Szóval45 perc múlva már a Pastramiban ülünk, Erika egy pohár sauvigon blanc-nal a kezében a napjáról mesél. – Bocsánat, hogy ilyen nehezen jött össze a találkozónk, de épp egy kicsit zsúfolt időszakban hívott, de azért az én életem sem mindig ilyen. Ma volt az HBO Terápia című sorozatának utolsó forgatási napja. Hajnali 3 körül már dolgoztunk, ugyanis napfelkeltében kellett forgattunk a Szabadság-hídon. Érdekes, most jut eszembe, hogy a Szomorú vasárnap első forgatási napja is itt történt. Lazának és könnyednek tűnik, ami nem meglepő, hiszen most fejezett be egy közel fél éves forgatást, nem mellékesen pedig a Centrál Színháztól is búcsút vett, hiszen a Cabaret című darabot néhány napja utolsó alkalommal adták elő. Még az interjú előtt felhívtam a színház titkárságát, hogy megkérdezzem, hogy sikerült az utolsó előadás, és a hölgy nagyon meleg hangon nyilatkozott a „művésznőről”, és arról, hogy mennyire szomorúak, hogy vége a darabnak, és hogy a „művésznő” elmegy.

Magam is szerettem volna ezzel az attitűddel fordulni Marozsán Erika felé, magázódásra készültem, művésznőzésre, de esélyem sem volt, rögtön megkért, hogy tegeződjünk. – Az utolsó előadás olyan, mintha egy premier lenne – eleveníti fel emlékeit Erika. – Az ember kis túlzással születésnél és talán halálakor van ilyen eufórikus állapotban. Kicsit olyan, mintha az énemnek egy darabját temettem volna el. Az előadás után csodálatos  buli volt a színházban.  Nagy torta, sok pezsgő és lányos sírás. A darab jövőre megint műsoron lesz a csodálatos Jordán Adéllal a főszerepben, igazából csak engem búcsúztattak. Az ember egy ilyen angyali pillanatban hajlamos rá, hogy felnagyítsa a dolgokat, kicsit attól félek, hogy a színpadtól is búcsúztam, egy olyan miliőtől, amihez szinte csak pozitív élmények kötnek. Nem akarom rózsaszínre festeni ezt az amúgy sokszínű világot, de a kapcsolataim, a munkáim a színházban mind nagyon jók voltak, és ezt a közösségi élményt, a közösen megélt pillanatokat semmihez sem lehet hasonlítani. Maga a megtisztulás, olyan, mint egy jó terápia. Nemhiába az egyik legősibb hagyománya az embernek.

„Teljesen mindegy, csak a családom és a barátaim ott legyenek.”

A hely, ahová szívesen vonulna száműzetésbe.

Ide tartozik Most, hogy itthon lezárt egy fejezetet, lányával, Sárával együtt elrepül New Yorkba, jelenlegi otthonába. Karády Katalin 1968-tól szintén New Yorkban élt, kalapüzletet nyitott, és nem hagyta, hogy közeli felvétel készüljön róla, amikor interjú készült vele, Erika azonban nem ilyen titokzatos. – Brooklyn Heights-on lakunk a Brooklyn-híd lábánál. Az ember minden nap látja a “várost”, Manhattan-t a folyó túloldaláról. Olyan, mint egy élő képeskönyv. A közelünkben van egy nagy századfordulós körhinta, ami a békebeli Budapestet idézi, mintha a ligetben lennénk, csak más a hátter, Sárikával minden nap lejárunk oda.  Kicsit olyan, mintha egy faluban élnénk, a piacon helyi termelőktől vásárolunk, nagyokat sétálunk, biciklizünk. Ami pedig a munkát illeti, egy kis kihagyás után próbálok újra itt is dolgozni, de hiányozni fog a színház, a színházi munka. Az érzéseim, amik mindig hazahoznak es idekötnek Magyarországhoz, mostanában szinte naponta változnak. Most azt hiszem, boldog lehetek, hogy a munkám által úgymond  több lábon állok.Száz fehér virággal Első emlékezetes alakítását a Rám csaj még nem volt ilyen hatással című filmben nyújtotta, ugyan nem ez volt ugyan az első filmje, de ezzel égette be magát a mozinézők retinájába. Amikor emlékeztetem, hogy jövőre lesz 20 éves a film, teljesen ledöbben. – 20 év?! Az lehetetlen - majd elkomorodik, ahogy beszélni kezd a film nemrégiben elhunyt írójáról, Hazai Attiláról. – Szerettem volna nyilvánosan is kondoleálni Attila emlékére. De túl gyáva vagyok hozzá. Sajnálom, hogy nagyszerű fiatal íróink nem kapnak elég figyelmet és társadalmi megbecsülést. Pedig ez a mi valódi világörökségünk. Moziban először az Esti Kornél csodálatos utazása című Pacskovszky filmben láttam, és elnézést kérek a film alkotóitól, de összesen két kocka ugrik be a filmből, az egyik egy girardi kalapos folt, a másik pedig az aprócska filmszerepben feltűnő, ám – még egyszer elnézést, ezúttal a dagályos hasonlatért – egy prousti madeleine-élmény következtében minden mást elhomályosító Marozsán Erika.A Rám csaj… és különösen az 1998-as Szomorú vasárnap egy színész és egy szerep szerencsés találkozásának tökéletes példái. A német-magyar koprodukcióban készült film meghatározó darab Erika pályáján, igaz, nehéz időszak előzte meg. – A főiskola után megszűnt az a társulat, amihez tartozni szerettem volna. Én az akkori Székely Gábor vezette Új Színházban – mivel új társulat volt -, egyből főszerepeket kaptam, annak ellenére, hogy  főiskolásként kerültem oda. Csoda dolog volt azokkal a legendás színészekkel, írókkal, rendezőkkel együtt dolgozni. Aztán hónapokig szerződés nélkül maradtam, amíg Babarczy László Kaposvárra nem hívott. 25 évesen úgy festett, hogy nincs hova mennem. És azon a nyáron jött a Szomorú vasárnap is, amiben főszerepet kaptam. Később rájöttem, hogy ilyen az egész  pályánk, nem nagyon van stabilitás, bármi bármikor megtörténhet.Elveszett színésznők nyomában A Centrál Színház búcsúztatása – nagyvonalú buli, pezsgő, torta, beszédek –, is tökéletesen demonstrálja, hogy a színésznők iránti l’a pour l’art rajongás az emberiség, és azon belül a férfipopuláció alapvető természetéhez tartozik. A helyzet az, hogy szeretünk rajongani. Rajongani a nőkért, színésznőkért pedig különösen. Az ünnepelt színésznő, mint fogalom, sajnos szinte teljesen eltűnt, evaporálta a televízió képernyője meg a kommunizmus („megszűnt a sztárrendszer, Karády fölösleges volt” nyilatkozta önmagáról a díva), maguk alá gyűrték a tévéműsorok, pedig egy szebb korban az ünnepelt művésznők és közönségük boldogan kiélhették szenvedélyeiket. Blaha Lujzát például 25 éves korától kezdve a tenyerén hordta az ország, zum beispiel: kezdő jeleneteit sokszor állva tapsolta végig a közönség. Népszerűsége nem ismert országhatárokat, Bécsben külön színházat építettek volna neki, még Párizsban is felismerte néhány fiatal, amikor Türr tábornokkal néztek meg egy darabot, mire életrajza szerint „lelkes ünneplésben részesítették”. Akkoriban úgy tartották, hogy „Pestre jönni és Blahánét meg nem nézni olyan volt, mint Rómába menni és nem látni a pápát”. Lelkes ünneplések, hangos bravók, boldog békeidők! Ha színésznők iránti rajongásról van szó, akkor a közönség – ha csak egy időre is –, hajlamos félretenni a kritikai érzékét, tisztánlátását, rosszmájúságát és szélesvásznú rózsaszínben nézni a világot. Az okokat hosszan lehetne elemezni (például ott van az 1964-ben feltett és alaposan megválaszolt kérdés: Miért rosszak a magyar filmek?), annyi viszont bizonyos, hogy bár vannak, és az elmúlt évtizedekben is voltak tehetséges és gyönyörű színésznőink, az ismertségük és elismertségük gyenge, nem elégséges, és egyéb negatív jelzők. Nincsenek nagy és megbecsült művésznők, nemhogy egy Blaha Lujza, de még egy Tolnay Klári sem, így az is kérdéses, hogy a közeljövőben, mondjuk úgy 2050 táján lesznek-e színésznőkről elnevezett köztereink? Hogy csak a Player által meginterjúvolt művésznőket említsem: lesz-e vajon Marozsán Erika tér, Gubík Ági park, Kerekes Vica sétány vagy Martinovics Dorina körút? Mi lesz a színésznőket ünnepelni vágyó férfiak széles tömegeivel? Utóbbi kérdések természetesen költőiek, és kellőképpen túlzók, de a jelenség ettől még adott. – Igazából a kommunizmus alatt még voltak nagy és rajongott színésznőink,  az emberek többet jártak színházba, moziba, mára  a széles közönség számára több okból is csak a televízió maradt, ezért is nagy a felelősségük a televíziós csatornáknak, hogy hogyan szórakoztatják a nagyérdeműt.  Persze, disznóság, hogy se anyagi, se erkölcsi megbecsülése nincsen egy színésznek.  De akkor mit mondhat egy költő vagy egy író? Lassan mi fogjuk előadás után felmosni a színházat, mint azok a színészek, akik ekhós szekérrel járták az országot, de azt az örömöt, ahogy mi élvezzük és szeretjük a szakmánkat, azt senki sem tudja elvenni tőlünk. Amikor a Centrál színpadán állok, akkor nem érdekel, hogy az emberek szívesebben nézik a borzalmasabbnál borzalmasabb sorozatokat. Az érdekel, hogy az a háromszáz ember aznap este boldog legyen.

„Húsleves. Ebben a gyermekem is teljesen rám ütött.”

Az étel, amin akár 2 hétig is ellenne.

Lelkileg levetkőzni Tavaly a Blikk A kaland című filmje kapcsán a „Marozsán Erika 39 évesen is ledobja a ruháit” című cikkel jelentkezett. Amikor megemlítem a cikket, Erika felkacag. – Valamiből nekik is meg kell élni! Egyszer felhívtak a Story magazintól, hogy interjút kérjenek. Bizony erősen szabadkoztam. Erre kiderült, hogy Kamarás Iván, volt főiskolás osztálytársam és barátom az, csak elváltoztatta a hangját. Persze jót röhögtünk. Miután sikerült a Blikknél egy fokkal elegánsabban a meztelen jelenetekre terelnem a beszélgetést, Erika, – aki teljesen megérdemelten szerepelt több „a legszebb magyar színésznők” sorozatban – (tessék megnézni a filmjeit!), nem kerüli ki a témát. – Rossz produkcióban rossz meztelenkedni. Ha meg jó a film, akkor elviseli az ember. Lelkileg egyébként néha ugyanolyan nehéz levetkőzni, mint testileg. Én azok közé tartozom, aki – bármilyen furcsa –, kerüli ezeket a szerepeket.

Üzenet a múltba Egy zöldborsópürés lazaccal később már magunk mögött hagyjuk Blaha Lujzát, a Szomorú vasárnapot, és egyszerre koncentrálunk a múltra és a jövőre. – Ha üzenhetnék 20 évvel ezelőtti önmagamnak, akkor azt mondanám, hogy csináljon mindent ugyanúgy. Vállaljon rizikót, mert az még édesebbé teszi az életet, ha lehet azért olvasson és tanuljon még többet! És ha üzenhetek a jövőbe, akkor én skandináv textilművész szeretnék lenni, mert elképesztő hasonlóságot érzek velük. Ott mintha együtt lennének, együtt lélegeznének a különböző generációk. Igen, öregkoromra 80 éves skandináv néni szeretnék lenni! Olyan, aki blogol, és még érdeklődik a világ iránt. Aki kapcsolatban van más generációkkal. Erre a szellemi frissességre vagyom! Vagy nem is, hanem New York-i kalapos lennék!  

Az Asztal egy személyre rovatban az ország legjobb és legizgalmasabb nőiről olvashatsz, nem is beszélve a képgalériákról! 

(A helyszínért köszönet a Pastrami Étterem és Kávéháznak! Fotók: Tóth Isván, Filmunió, www.marozsanerika.net)