Mivel mindig is XBOX-os voltam, kimaradtam a Metal Gear Solid-széria csodáiból, és ez nem volt jó így. PC-n ugyan sikerült azért valamennyire belelesni az MG-világba, de valahogy mindig is Playstationön működött jól, vagy csak ott kaptad meg azt a játékélményt, amibe tulajdonképpen sosem lehetett igazán belekötni, vagy legalábbis nem volt érdemes. A Phantom Pain viszont még azoknak is komoly meglepetést okozott, akik eddig is durván voltak rajta a korábbi részeken, mert a Konami és az ezzel a címmel végleg búcsúzó Hideo Kojima megalkotta azt a játékot, amiben tényleg mindent lehet.

A The Phantom Pain az egy játékban megadható szabadság tökéletes kimaxolása, a legkevésbé sem érzed magad korlátok közé zárva, és ez adja a sava-borsát. Ha tényleg ez Kojima, és a Konami hattyúdala, akkor a csúcson hagyták abba, mivel az ötödik Metal Gear Solidot bizony nagyon nehéz lenne überelni.

Pedig tulajdonképpen elmesélve ezt az egészet annyira nem is izgalmas az ügy. Szinte minden küldetés egyforma, Big Boss nekiindul pej lovával a tájnak, hogy végrehajtson egy feladatot, általában likvidálásit vagy begyűjtésit, utána pedig máris meg a következő feladatot megoldani, általában likvidálásit vagy begyűjtésit. Na de milyen feladatok ezek, milyen környezetben, milyen játékmechanikával, és egyébként is, hogy lehetett ezt ilyen színvonalon megvalósítani?!

A Phantom Pain olyan, mint egy sorozat, epizodikus felépítésű, minden küldetésed elején látod a főcímet, a végén a stáblistát, ami mindössze akkor zavaró, amikor komolyabb történést nem tud felvonultatni az adott küldetés, de annyi baj legyen, ezt elnézzük neki. Te döntöd el, hogyan jutsz a feladat teljesítésének helyszínére, ha helikopterrel mész a helyszínre, hol szállsz le egyáltalán, hogy biztonságos legyen a földet érés. Ha akarod, állítólag postán is feladhatod magad, hogy úgy érkezz a helyszínre, és ez bizony már tényleg a készítők kellemes elmeroggyantsági fokát mutatja.

A sztori persze teljesen filmszerű, már a kezdő egy óra is olyan, mint valami súlyos mozi, amit teljesen mi irányítunk, és bizony azt kell, hogy mondjam, hogy a játékot indító menekülés, ami tökéletes folytatása a Metal Gear Solid V: Ground Zeroesnak, minden bizonnyal a valaha volt legerősebb játékindítás a gaming-történelemben, az a fajta pörgettyű, amit konkrétan az elejétől a végéig tátott szájjal bámultam, mert azt hittem, ilyen nem létezik. Csodálatos grafika, eszement feszültség, maga a tökéletesség.

A kezdés után azonban elengedi a kezünket a játék, kapunk egy főhadiszállást, helikoptert, lovat, kutyát, Quietet, a mesterlövész csajt, és mehetünk dolgunkra, oldjuk meg a feladatokat, ahogy akarjuk. Hogy hogyan, azt mi döntjük el. Kedvünk támadt lopakodni, és csendben elintézni a melót? Csak nyugodtan! Előkapnánk a fegyvereket, sőt, beugranánk valamelyik helyszínen található kilövőállás, vagy gépfegyver mögé? Hát tegyük azt bátran! Mindenféle módon teljesíthetjük az epizódot, tegyünk belátásunk szerint.

Egyébként a főhadiszállásunk meglehetősen fontos helyszín a fejlesztések szempontjából, irdatlan mennyiségű upgrade-et érhetünk el ugyanis, de társainkat is fejleszthetjük idővel, amire szükség is lesz, hogy könnyebben boldoguljunk a küldetéseken. A fejlesztéseket, illetve a nekünk fontos kütyüket akár a bázisról is elérhetjük, és berendelhetjük a helyszínre, ahol épp tartózkodunk. Ha pedig jól végeztük dolgunkat, hívjuk a helikoptert, és elhagyjuk a területet, de akár megfoghatjuk repülés közben a gépfegyvert is, és picit rendet tehetünk Rambo-módra.

Az akció maga csodás. A tereptárgyak mögé rejtőzködés, az ellenfelek mesterséges intelligenciája és a Reflex-mód, amely lelassítja az időt lebukásunk esetén, hogy pontosabban le tudjuk szedni a minket észrevevő ellent, mind-mind profi módon egészítik ki egymást, de persze rettenetesen nehéz dolgunk van, ha puszta lövöldözéssel kívánjuk elvégezni a feladatot. Ha izomból játszunk, az sem gond, de számítsunk arra, hogy az ellenfeleink erősítést hívnak a közelből, viszont amíg van töltény, ez sem lehet gond.

Lopakodáshoz elég jól jönnek a fejleszthető kartondobozok (akár bikinis csajos képpel ellátott dobozt is tákolhatunk, ami duplán megzavarja az ellenfeleket), amelyeket bármikor rendelhetünk a főhadiszállásról, ilyenkor azonnal ránk dobnak egy kartondobozt, amiben lopakodhatunk, majd hirtelen előbukkanva máris jön a meglepi, a gaz katonák pedig tátott szájjal hullanak el. Kifejezetten durva egyébként, hogy Kojima olyan ellenfeleket álmodott meg nekünk, akik reagálnak a probléma-megoldási stílusunkra, az ellenfeleink annak megfelelően fejlesztik magukat, ahogyan mi harcolunk ellenük, így teljesen mindegy, hogy lopakodunk vagy rambózunk, ők egyre keményebben fognak reagálni ránk, ha megjelenünk a helyszínen.

Az időjárás dinamikusan változik, beesteledik, kivirrad, esőbe, homokviharba kerülünk, és ezáltal nem igazán lehet kétszer ugyanúgy végigvinni egy küldetést. Néha szívod a fogad, hogy nincs még este, vagy pont az ellenkezője, inkább világosban szeretnél megoldani valamit, és várnod kell, vagy alkalmazkodni. Az biztos, hogy ez is csak a szabadságérzetet szolgálja, hogy érezd, te ennek a világnak a része vagy, és ez a világ bizony nagyon is él, ha akar, megrág téged és kiköp, mintha egy pillanata sem lenne megtervezve, és itt végzett tulajdonképpen igazán nagy munkát a Konami.

Vezetve is vagy, meg nem is, a lehetőségeid fejlesztések és megoldások terén végtelenek, vagy legalábbis annak tűnnek, mint ahogy végtelennek tűnik a játékidő is, de hát ki ne akarna minél több időt eltölteni a számtalan fő- és mellékküldetéssel a Metal Gear Solid V: The Phantom Painben? Én igen, és biztos vagyok benne, hogy többször fog landolni a PS4-emben, mivel ez a játék bizony egy nemzedéki klasszikus. Köszönjük szépen, Hideo Kojima, ha tényleg komolyan gondoltad a visszavonulást egy ilyen remekmű után, megértjük.