Jó kérdés, hogy hullagyalázás vagy a legenda továbbéltetése-e egy-egy friss(ebb) producerekkel befejezett posztumusz album. Jacko esetében ez most elég jól sült el.
Az Xscape szerencsére sokkal jobb, mint elődje, a 2010-es, kétes eredetű és kétes minőségű Michael volt, és bár mindössze nyolc tracket sikerült rátenni, mégis nyolc olyan trackről van szó, amire még Jacko is büszke lenne. De biztos ez? Jackson nem véletlenül nem adta ki ezeket a dalokat, nem direkt nem kerültek fel olyan lemezekre, mint a Dangerous vagy az Invincible, sőt, az sem csak egy meggondolatlan döntés volt, hogy egyiküket eladta másnak. Legalábbis nincs már köztünk a Művész, hogy megkérdezzük tőle, ugyan, mondja már meg, komolyan szerette volna-e a Chicagó-t lemezen hallani.
Mint ahogyan azt sem tudjuk már tőle megkérdezni, hogy szeretett volna-e Timbalanddal dolgozni, vagy Justin Timberlake-kel duettezni. Tény, hogy ebből a szempontból jobb lett volna az egészet úgy hagyni, ahogy van. Demóként, régi változatokként, aztán legfeljebb trackenként itt-ott kiszivárogtatni egyet, hogy rácsodálkozzunk, ilyen is volt, nahát, ezekből milyen jó dalok lehettek volna. L.A. Reid viszont lemezben gondolkodott, ráadásul mai producerekkel felvettben. Jacko nyolc dalát vette kezelésbe Timbo bácsival, akinek isten bizony izzadt a homloka a stúdiójában, mert izomból volt letiltva a vikivikiééé-zésről, így ha már másért nem is, hát azért érdemes meghallgatni az Xscape-et, mert Timbaland nem pakolhatta rá védjegyét, de hősünk továbbra sem volt hajlandó új hangmintákat beszerezni.
Ha magát a lemezt nézzük, a kollaboráció nem sülhetett volna el jobban. A hagyományos változaton nyolc dal szerepel, és bár egyik sem váltja meg a világot, több ez, mint egy sima B oldal-gyűjtemény, van benne dög, akadnak rajta megjegyezhető dallamok, még így is sokkal jobb, mint a 2001-es rendes sorlemez, az Invincible volt. Ez azért is nagy szó, mert a Chicago (eredeti címén She Was Loving Me) és a címadó Xscape is az utolsó albumra íródtak, de nem kerültek fel rá, de jobbak, mint az egész Invincible önmagában.
Érdemes beszerezni a deluxe változatot, mert a nyolc dal eredeti verziója is meghallgatható rajta, és bizony van értelme összehasonlítgatni őket. Az első single, a Timberlake-kel turbósított Love Never Felt So Good például csak ezen a verzión hallható, a hagyományos változaton Jacko egyedül duruzsolja el a fülünkbe a dalt, amit még ’86-ban írt Paul Ankával, de eladták Johnny Mathisnak. Messze ez a track a lemez egyik legerősebb tétele, és bár biztosra vehetjük, hogy készült volna egy duett a nagy és megismételhetetlen, és a jelenlegi idők legjobb Jackson-pótléka között, mégis valahogy jobb azt hallgatni, ahogy a főhős egyedül vezeti elő az egyértelműen a legjobb időket előcitáló dalt.
Timbaland azt szerette volna, ha a Chicagó-val vezetik fel a lemezt, ebből is látszik, hogy nem szabad hallgatni rá, mert bár kellemes a cucc, azért nem rengeti meg a világot, azt viszont egyértelműen Vikivikiééé úr számlájára kell írnunk, hogy jobb lett a track, mint az eredetije. Ez azonban már nem mondható el a Dangerous-ról lemaradt A Place With No Name-ről, ami félreértés ne essék, pofás új köntöst kapott, de nagy kérés lett volna egy teljesen meghangszerelt demót maximum picit megkeverni, hogy valami egészen retró, dzsámónázós érzés is szerepeljen az albumon?
Ha hasonló tételeket keresünk, akkor a Loving You és a Do You Know Where Your Children Are a két nekünk szánt szerzemény, amiből az utóbbi vetíti elő, hogy minek kellett volna lennie Jacko életében a következő lépcsőfoknak. Az a finom, régi időkkel kokettáló elektronika, amivel Timbaland feljavította az eredeti állapotában is élvezhető és szerethető ’91-es Dangerous-resztlit, annyira működik, hogy tulajdonképpen áldásunkat adnánk a további fiókban pihenő, kiadatlan dalpark átírására, mert ezt az égben moonwalkoló szupersztár is elégedett mosollyal hallgatná.
A szintén ’91-ben, Babyface-szel közösen összerakott, régi változatában laza szintifunkos Slave To The Rhythm már kérdésessé teszi, mennyi erős szerzemény maradt le a Dangerous-ról, modern hangszereléssel sem rossz, Timbaland minden jellegzetes hangmintáját belepakolta egy dalba, és mégsem rontja el vele. Az a helyzet, hogy ki kell mondani, Michael Jacksonnak nagyon jól áll Timbaland. De aki még ennél is jobban áll neki, az Darkchild, akivel a címadó dalban működött együtt, még az Invincible idején. Az Xscape Jackson jobb énekteljesítményei közé tartozik, tele van energiával, döggel, de aztán hirtelen vége, nyolc dal volt csupán, köztük egy meglehetősen gyengécske Blue Gangsta, bár ez is megítélés kérdése.
A baj az egésszel az, hogy nagyon rendben van, de eléggé kevés. Nyolc remek, de legrosszabb esetben is Jackóhoz képest középszerű szerzemény áll rajta (amikért egy átlag popzenész a fél életét így is eladná, szóval nagy baj nincs), amit bőven ki lehetett volna egészíteni néhány plusz kiadatlan felvétellel. A rajongóknak így is mennyország lesz az Xscape, mert rajongásuk tárgyát már a ’95-ös HIStory óta nem hallhatták ilyen jó formában. Kár, hogy mindössze 34 perc a hagyományos verzió. Nem sok, de kellemes. Viszont a készülő Justin Bieber-duett van annyira rossz ötlet, mint John McClane-nek azzal a bizonyos üzenettel kilépni a kocsiból Harlemben.