A pompás kalapszalon csak a látszat: rohad egész Budapest

A Saul fia Oscar-díjas rendezőjének nem volt könnyű dolga második rendezésével, s a Napszállta legfőbb tanulsága, hogy Nemes Jeles Lászlót ez kicsit sem zavarta. Lenyűgöző látványvilágú, századelős-lázálmos történelmi „előzményfilmje” sokat követel nézőjétől. Annyira sokat, amennyit mostanában nem feltétlenül illik követelni. De többek között ezért is lehet nagy élmény nézni. Kritika.

A celluloid-mániás direktor nem vacakol most sem: amitől egy kosztümös mozi patinás tud lenni, az ott van a Napszálltában, csak közben meg mégis hagyja a magyarázkodást és a szépelgést másra. Kicsit tán túlságosan is önfejűen tapaszt minket Írisz (Jakab Juli) csodás nyakához, hogy vele együtt fedezzük fel az 1910-es évek Budapestjének szépsége mögött rejlő fenyegetést – ami már nem is csak fenyegetés.

Ott van hát az ezerszer visszasírt, monarchiabeli Budapest (kicsit jobban megmutatva, de sokszor hasonlóan a Saul fiának poklához, hatásosan sejtetve), ott van egy jelenés-szerű főszereplő, aki szinte csak szemlél, s ott van még valami. Az van ott, hogy Nemes Jeles nem magyarázkodik. Egy pillanatra sem adja meg nekünk a történelmi távlat biztonságérzetét.

Erdély Mátyás képein keresztül valóban azt élhetjük át, mennyire nem látszik belülről, amikor rohad minden. A meglehetősen rejtélyes, szinte kiegyenesíthetetlen történet pedig csak tovább erősíti a bizonytalanságot – Írisszel kapcsolatban is, aki a család kalapszalonjába tér vissza, s épp most értesül róla, hogy van egy bátyja. Meg úgy eleve, mindennel kapcsolatban. Nemes Jeles vajon lineáris történetet mesél nekünk? Vagy mit akar valójában? – mármint azon kívül, hogy minden egyes képkockával azt bizonyítja megint, hogy elképesztően tehetséges filmes.

A Napszállta a lehetetlenre vállalkozik. S tulajdonképpen megugorja azt. Azt igyekszik érzékeltetni, hogy belülről mennyire nem látszik a nagy kép – amikor éppen benne vagy a nagy képben. Hogy mindaz, amit a korabeli Budapestről sóhajtozva felidézünk sokszor, a lovaskocsik, a csodakalapok, a szép ruhák, az elegáns férfiak és nők, vagyis ezek a békeidős képeslapok mennyire becsapták azokat is, akik szerepeltek rajtuk. Hogy a tragikus, brutális titkok, a ki nem mondások mögött jó ideig nem látszik, mert nem látszódhat az, ami már ott fortyog, ami hamarosan mindent elpusztít. Hogy a folyamat maga tulajdonképpen: láthatatlan. Megmutathatatlan. Mert nehéz a részletekből összerakni – amíg ténylegesen égni nem kezd a világ.

Nemes Jeles tényleg óriást vállalt, s ami miatt meg fogja osztani a befogadókat a Napszállta, az pont az, ahogy nem hajlandó biztosra menni. Kísérletezik. Azzal, ahogy van pofája megtenni egy történelmi témájú moziban, hogy nem mond el semmi kétszer. Sőt, néha csak háromnegyedszer mondja el. Ahogy olykor csakis a félképekbe, a negyedmondatokba hajlandó belerejteni a kulcsmomentumokat. Nem, ez a film nem Saul fia 2., még ha a rendező ragaszkodik is bizonyos formai megoldásokhoz belőle – de ezek kifejezetten jól állnak ennek a történetnek is. Hisz itt is egyetlen valaki mutat meg nekünk valami olyasmit, amit sosem láthattunk.

A Napszálltát nem elég egyszer megnézni. Nem csak azért, mert rengeteg rétege van, hanem azért sem, mert olyan, egészen fantasztikus látványvilágba rántja be az embert, olyan erős atmoszférát kínál, amelybe a nyomasztó összhatás ellenére is visszakívánkozhat az ember. És csak egy kalaptűnyi kompromisszum kellett volna ahhoz, hogy annál is többen visszakívánkozzanak, mint ahányan így is megteszik majd.

Bár olyan nagyon nekem az a kalaptű sem hiányzott.

8
  • Leesik az állad, annyira szép a külcsín
  • Belezsibbad az agyad, annyira nehezen adja meg magát a történet
  • De ez a dolga! Ez is mozi!

Player Autószalon

Legfrissebb

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon