Hagyjuk most a Nemzeti Összefogás Dalának politikai vonatkozásait! Beszéljünk inkább arról a szövegnek szánt masszív sületlenségről, amely egy olyan zene kitöltésére szolgál, amely sikerrel debütálhatott volna Jónás Rita előadásában a Kölyökklub-ban is. De várjunk csak… lehet, hogy mindennek van értelme, ha kicsit jobban odafigyelünk? A szerző ugyanis nem lacafacázik, finom szavakkal egy réten folyó orgiát ír le, ha dekódolni tudjuk a leheletfinom üzenetet. Itt bizony csakis egy gruppenről lehet szó.

Szóval barackfa. A barackfa, amely alatt mindenki táncol. Ez a barackfa tehát nem rendelkezik kétméteres magasságnál alacsonyabbra lelógó ágakkal, ami azt jelenti, hogy minden idők egyik leggigászibb barackfájáról van szó. Talán Paks mellett terem. Láttam már barackfát. Nem keveset. Gyermekkorom legtöbb nyara barackosokban telt, próbáltunk barátkozni egymással, bemutatkoztunk, összejárogattunk, de csak nem sikerült közelednünk, olyannyira nem, hogy manapság sem szívesen eszem sárgabarackot. Az emlék még mindig fáj.

Talán pontosan ezért tudom azt is, hogy egy átlagos barackfa alatt maximum fekve lehet táncolni, így hacsak a kedves szerző nem egy fa alatti szexpartiról számol be, ahol az emberek a boldogságtól fénylő szemekkel egymáson táncolnak, a művelet közel lehetetlennek bizonyul. Az ember ilyenkor megvilágosul. Hát így már mindennek van értelme! A nép egy barackfa alatt táncol, azaz szeretkezik, amíg hajtja a vére. A VÉRE! Mivel rengetegen fekszenek egymáson, ezért könnyen előfordulhat, hogy a nagy igyekezetben a talpak egymásra lépnek, ezzel is sikerül lendületet nyerniük a lehullott cefre között előadott ritmikus sportgimnasztikához. A puha fűben, a harmatos réten. Aztán jöhet a párcsere! A népesség újra növekszik. Mindenki jól jár.

És egyébként is: barack. Imádom a húsos barackot – mondja Nicolas Cage az Ál/arc-ban, és nem a lédús kajszira gondol. Lehet, hogy a szerző is hallott már a gyümölcs női nemi szervet szimbolizáló mivoltáról? Vagy netán maga is Cage-rajongó? Így pedig értelmet nyer a teljesen valószínűtlen népdalbetét, amely egy szintén teljesen valószínűtlen gyermekkórus megjelenésébe torkollik. Érik már a barack, áldott föld gyümölcse – azaz betölti a legális életkort a leány, tehát ideje táncba vinni a fa alá, bedobni a közösbe, hiszen nem lehet elég korán kezdeni. A gyermekkórus visszhangozza a hallottakat, tehát egyetértenek, mennek is boldogan, ruhájukat letépve lépnek egymás talpára, még akkor is, ha ez lehetetlen. Megoldják.

A földön szeretkezés közben még azt is érzed, ahogy a föld szíve dobban veled, bárhová nyúlhatsz, mosolygó embereket tapizol. Boldogok ők, hiszen mind egyek, kommuna ez, valódi hippitábor, akik a barackfa árnyéka alatt találnak egymásra. Összeérnek a kezek, a lábak, összeér itt minden, csak éppen az nem fér a fejünkbe, hogyan ér ez össze a valódi világban. Mert ezt a szerző valójában halálosan komolyan gondolta. Bár jómagam is írtam már egy–két bárki számára beleköthető sort, amelyet valaki elénekelt, mégis tudom, hogy hibáztam. Bevallom. Ez azonban olyasféle koncepciós zavar, amire nincs magyarázat a józan ész határain belül. Vagy csak bebélyegezve hallucinált valaki egy hatalmas barackfáról, amely alatt elfér egész Ozora.