Ez az Oscar-díjátadó egyik szünetében vetített reklám külön díjat érdemelne

Nem elég, hogy az Android társadalmi célú hirdetése egy perc alatt képes játszani az érzelmeinkkel, még fontos tanulságot is hordoz. Az iskolai erőszak elleni spotban összehaverkodik a kő, a papír és az olló. Bár a zseniális szójáték a végén magyarul nem hangzik ugyanolyan frappánsan, az üzenet annyira egyszerű és átütő, hogy még egy általános iskolásnak is könnyedén átjön. Bravó! Még több ilyet szeretnénk látni.

Mi az, amihez még James Cameron sem ért? Mi a jó házasság titka? Hogyan maradhatsz hatvan fölött is olyan kemény, mint Bruce Lee térdkalácsa? Menthető-e morálisan egy falunapnyi földönkívüli őslakos lemészárlása? – többek között ezekről is kérdeztük a Magyarországon forgató Stephen Langet, akiről az is kiderült, hogy nagyon jó fej, a nagyapja pedig Magyarországon született. Exkluzív interjú, csak a Playeren!

Az Astorián lévő jógastúdióban a negyven fokban tartott bikram jógán éppen elkezded kiizzadni magadból a tegnap esti fröccsöt, amikor gerinccsavarás közben hirtelen megakad a szemed egy ismerős arcon. Az ősz hajú csávó ránézésre legalább hatvan éves, de olyan természetességgel megy le gólyaállásba, hogy legszívesebben a szőnyeg alá bújnál szégyenedben. A hullapóz közben beleképzeled az embert egy katonai uniformisba és azonnal összeáll a kép. Maga Stephen Lang, az Avatar gonosz ezredese tornáztatja melletted az ízületeit, ami azonnal felvet egy igen lényeges kérdést: mit csinálsz ebben a helyzetben?

Szerencsére András haverom pontosan azt tette, amit ilyenkor a Player beépített emberének tennie kell: elkérte Stephen email-címét, ami pár óra múlva már az én postafiókomban pislogva várta, hogy kikönyörögjek egy interjút a néhány hétig Magyarországon forgató színésztől.

Az Avatar népszerűsítése közben

Mindez pontosan egy éve történt...

A világhírű színész a nálunk e héten debütáló Vaksötét című mozi (kritikánk itt) munkálataiban vett részt a pomázi Stern Stúdióban, ahol egy forgatási szünetben került sor az interjúra. Stephen Lang Magyarországon csak a Playerrel ült le beszélgetni, de mivel akkoriban az alkotás részleteit még szigorú titoktartás övezte, a filmről nem kérdezhettem és egy sort sem írhattam arról, hogyan nézett ki a sztár. A titkolózásnak ma már nem lenne sok értelme; Lang pontosan abban a jelmezben és maszkban fogadott, amelyet a filmben is visel. Szürke, vérrel fröcskölt atlétatrikó, a szeme mellett kanyargó hatalmas forradás és hófehér, bozontos szakáll. Csoda, ha kicsit megszeppentem?

Az asszisztens odakísér a sztár öltözőjéhez, majd udvariasan bekopog. Slang? – kérdezi, amire egy vaskos „Gyertek be!” érkezik válaszul. A kis helyiségbe belépve egy hatalmas tükörrel, egy öltözőszekrénnyel, egy kis üvegasztallal, a sarokban egymásra pakolt súlyzókkal és egy mosolygó Stephen Langgel találom szembe magam. A színész már 63 éves, de közel olyan formában van, mint amit az Avatarban is láthattál tőle. Az öltöző puritán berendezése azonnal jelzi, hogy emberünk nem arra használja az ismertséget, hogy sztárallűrökkel szívassa a stábot. Dolgozni jött, a szakma iránti alázat szinte süt a szavaiból.

Nem akarom azonnal mélyfilozófiára terelni a beszélgetést, ezért megkérdezem, először jár-e nálunk és hogy tetszik neki Budapest.

Most vagyok itt először, de nagyon tetszik az ország. Tudod, apai ágon magyar gyökereim vannak, hiszen a nagyapám itt született egy Bodonya nevű faluban, valahol Debrecen közelében. Persze nem nevezném a látogatásomat hazatérésnek, de nagyon sok dolog ismerős. Annak idején sok időt töltöttem a nagyszüleimmel. A magyar ételekre például tisztán emlékszem, mivel a nagyapám sokat főzött, amikor kicsi voltam.

A Monkey's Paw című horrorfilmben

Készültem, úgyhogy tisztában vagyok a magyar ősökkel és természetesen nem is akarom ennyiben hagyni a dolgot. Amikor megkérem, hogy meséljen a Magyarországgal kapcsolatos emlékeiről, felcsillan a szeme és a tükör előtti kis asztalról magához vesz egy díszes papírost.

A nagyapám sokat énekelt nekem magyar dalokat, de ezekre sajnos már nem igazán emlékszem. Ők tízen voltak testvérek és nagyon szegények voltak. Ezt az oklevelet akkor kapta, amikor megszerezte a lakatos képesítést 1902-ben.

Az okmányt Láng Dezső nevére állították ki 1902-ben, Bodonya községben. Stephen büszkén mutat a díszes betűkkel írt sorokra, melyek tanúsítják, hogy nagyapját a lakatos szakma mesterévé fogadták.

Egy darabig falukban dolgozott, aztán megunta az állandó szegénységet és Amerikába ment, ahol a brooklyni kikötőben vállalt munkát. Nagyon jól ismertem őt és tiszteltem, hiszen mindent a saját erejéből teremtett meg a családunknak. Nem volt egy tanult ember, de mindig képezte magát és így haladt előre. Szocialista volt és radikális szakszervezeti tag, szóval általában a véleményét sem rejtette véka alá. – mondja mosolyogva, majd hozzáteszi:

A Vaksötét című moziban, melyről azóta kiderült, hogy az év horror-meglepetése

Stephen láthatóan büszke a származására, de mivel csak negyed órát kaptam, egy éles kanyarral arról kezdem faggatni, hogyan képes ilyen kirobbanó formában maradni ennyi aktív évvel a háta mögött.

Jóga, haver – mondja nevetve. Az van, hogy megöregedtem. Öt évvel ezelőtt volt egy kis lerobbanásom, mely után elhatároztam, hogy az izmaim keménysége helyett a testem rugalmasságával fogok foglalkozni. Bikram jógázok, mellette egy kis súlyzózással. Ez nálam amolyan jin-jang dolog, tudod? Meg kell találnom az egyensúlyt a két edzéstípus között, ami egyáltalán nem könnyű, épp ezért állandó odafigyelést igényel. Eldöntöttem, hogy addig fogok dolgozni, amíg egyszer a forgatásról hordágyon nem tolnak ki, ezért mindig a topon kell lennem fizikailag. Mindenem, amim van, az ez. (a testére mutat)

Valóban nincs miért szégyenkeznie

Kicsit pörgök még a témán, hátha vételezhetek Stephentől egy kis hosszú távú motivációt: A rendszeres edzés nálad életforma vagy szakmai kötelesség?

Mindkettő. Ha mondjuk tűzoltó lennék, akkor már rég nyugdíjas lennék, de ebben a szakmában nincs nyugdíjkorhatár és csak azzal tudsz dolgozni, amit a tükörben látsz, illetve amit a nézők látnak belőled a vásznon. Egyébként meg be kell vallanom, hogy nagyon hiú ember vagyok. Súlyt emelek és jógázom. Azért az is jelent valamit, hogy mindkettőt a tükör előtt csinálja az ember, nem? (nevet) Hiú vagyok, ez van, de azért ez még mindig a hét főbűn legenyhébbike. Arra is figyelek, hogy általában olyan szerepeket válasszak, melyek megkövetelik a fizikai fittséget, ami szintén motivál. Elmondok még valamit: egyre öregszem, de kellő fegyelemmel képes vagyok formában tartani magam. Ugyanakkor magam körül meg azt látom, hogy egy csomó kollégám – csodás, nagyszerű színészek – már nagyon nem úgy néznek ki, mint ötven éve… és ez jó. (az arcán hamiskás mosoly) Az én nézőpontomból mindenképpen.

A Közellenségekben Michael Mann rendezése alatt

Ennyi talán elég lesz, hogy felébredjen benned a tettvágy és megtámadd a legközelebbi konditermet, úgyhogy a következő kérdésemmel már szakmai vizekre evezek. Lang karrierje a színpadon kezdődött és azóta is szeret fellépni a világot jelentő deszkákon. A legnagyobb szakmai elismerése, a The Speed of Darkness-ben nyújtott alakításáért 1992-ben kapott Tony-díj is a színházhoz köti. Adta magát a kérdés, hogy elsősorban filmes vagy színházi színésznek tartja magát.

Nagyon szerencsésnek tartom magam, amiért nem csak a színpadon, hanem a vásznon és a tévében is játszhatok. Elsősorban színésznek tartom magam platformtól függetlenül, ami viszont megkülönbözteti a színházi munkáimat, az a szerepekkel szemben támasztott elvárásaim. Ahhoz, hogy elvállaljak egy színházi munkát, annak egy nagyon jó szerepnek kell lennie egy különösen jó darabban, mert a színház nagyon sokat vesz ki belőled. Persze filmezni sem könnyű, de azért az egy másik tészta. Nézd, itt van például ez a mostani meló. Egy nagyon tehetséges rendező - a 2013-as Gonosz halott rendezője, Fede Alvarez (a szerző megjegyzése) - érdekes, jól megírt munkája, ráadásul alig vártam, hogy Magyarországra jöhessek. Miért én fizessem az utat, ha ezt megteszi helyettem a stúdió? (nevet) Olyan is előfordulhat, hogy a film nem a legjobb, de mondjuk Párizsban forgatják vagy fizetnek érte egy halom pénzt, esetleg megfog maga a szerep. Akkor elvállalom és reménykedek benne, hogy a végére majd összeáll az egész. Na, a színházban ez nem működik. Ott mindennek nagyon jónak kell lennie, hogy elvállaljam a felkérést.

A Medal of Honor című darabban a színpadon

Ha már a szerepválasztás került szóba, felteszem azt a kérdést, ami feltehetőleg benned is ott motoszkál, ha ismered Lang filmográfiáját: A legtöbb esetben kemény karaktereket alakítasz, akik férfiasak, eltökéltek és egy magasabb cél érdekében cselekszenek. Ez is tudatos szerepválasztás vagy Hollywood rakott téged ebbe a skatulyába?

Kicsit mindkettő. Ez hasonló, mint a tyúk és a tojás esete. Ott kezdődik az egész, hogy alapvetően szeretem azokat a sztorikat, melyek valamilyen vonatkozásban küldetés-orientáltak. Nem kell, hogy a karakteremet valamilyen felsőbb cél vezérelje, de azért az jó, ha van előtte valamilyen világos cél, amit el akar érni. Ez az, ami érdekel: harcolni valamiért, ami feletted áll, ami nem feltétlenül a te érdeked, hiszen a harc és a kemény körülmények fedik fel igazán egy karakter lényegét. Egy idő után a szakma is így kezdett tekinteni rám. Van egy sztorim ezzel kapcsolatban. Az AMC csatorna forgatott egy harcművészes sorozatot Into The Badlands címmel, a producer pedig azt mondta a casting directornak, hogy „Na figyu, erre a szerepre kellene nekem egy Stephen Lang-forma színész.”, mire a casting director: „Aha, és mit szólnál mondjuk Stephen Langhez?” „Ja, azt hittem, hogy ő épp az Avatart csinálja…” Na, szóval érted a lényeget. Aztán persze elolvastam a szkriptet és nagyon tetszett a szerep. Egy kerekes székes bérgyilkost alakítok, aki még ülve is szétrúgja bárkinek a seggét. Ki ne vágyna egy ilyen karakterre? A lényeg, hogy Hollywood tutira ilyennek lát engem és ilyen szerepekkel kínál meg, de ehhez azért nekem is tennem kellett.

Ha már a kemény karakterek kerültek szóba, egy huszárvágással áttérek az Avatarra: Quaritch ezredes 2009 legemlékezetesebb gonosza volt, az Avatar pedig a te első igazi nagyköltségvetésű kasszasikered. Hat év távlatából hogy látod, milyen hatása volt ennek a szerepnek a karrieredre?

Nézd, soha meg sem fordult a fejemben, hogy az Avatar miattam lett kasszasiker. Persze, hozzátettem a részem az egyenlethez, de a siker nyilvánvalóan Jim - James Cameron - nagyszabású víziójának köszönhető. Van egy lista Hollywoodban, elején az A-listás színészekkel, lejjebb a kevésbé ismertekkel, te pedig valahol vagy ezen a listán. Egy ilyen film, mint az Avatar, kétségtelenül garantál egy időszakos ugrást felfelé, de ez nem olyan, mintha örökös belépőt kapnál az elit klubba. Egyszer befigyel egy bukta és máris ott vagy, ahol előtte. Nekem például ott van a Conan, amiről még most is azt gondolom, hogy egy tök jó film. Imádtam a szerepet, imádtam, ahogy Jason Momoa életre keltette a főhőst, Marcus Nispelt pedig egy nagyon tehetséges rendezőnek tartom. A film mégis bukás lett, amiben szerintem elég nagy szerepe volt annak is, hogy a rajongók számára még mindig Arnold Conanja volt az etalon, amivel mi nem tudtunk versenyre kelni. A bukta engem mégsem vetett vissza. Ha keményen és alázatosan dolgozol, akkor kialakul egy nagyjából állandó helyed azon a bizonyos listán. Én például karakterszínész vagyok, aki megbízhatóan teszi a dolgát, így a munkámra még egészen biztosan szüksége lesz Hollywoodnak. Ahogy öregszem, egyre inkább.

A Conan gonoszaként

Kicsit visszakanyarodok az Avatarhoz és arra kérem Stephent, ossza meg velem a főgonosszal kapcsolatos véleményét: Szerinted menthetőek Quaritch ezredes cselekedetei?

Én nagyon szerettem azt a karaktert. Gondolj bele! Mi lehet keményebb feladat annál, mint biztonsági főnöknek lenni egy alapvetően bizonytalan helyen. Ez igazán kemény meló. A parancsnoksága alatt emberek halnak meg és ő mindegyik halálra személyes ügyként tekint. Ha visszaemlékszel, a biztonsági eligazításon felfedi a keresztjét: „Az a dolgom, hogy megvédjem magukat. Nem fog sikerülni.” Mi lehet keményebb annál, mint tudni, hogy nem fogod tudni ellátni a feladatodat? Ez nagyon komoly dolog, ami megkeményít, főleg, ha olyan küldetéstudattal éled az életed, mint Quaritch. Ő egy rendkívül lojális, harcedzett ember, akinek senki nem kérdőjelezné meg a bátorságát és a kompetenciáját, viszont van egy nagyon nagy hibája: nem lát.

Ő olyan, mint az a harci páncél, amibe belebújik. Egyszerűen nem illik abba a világba, ahová elküldték rendet tenni. Egy örök kívülálló, aki képtelen beletörődni, hogy az ellenség nem az ő szabályai szerint működik. Ez még nem minden, hiszen ott van még egy hatalmas dilemma, amivel a Pandorán szembesül. Amikor megalkottuk a karakter hátterét, átbeszéltük Jimmel, hogy Quaritch a Földön nagyon csúnya háborúkban vett részt, melyekben sokszor ártatlan emberek is áldozatul estek a döntéseinek, ám mindezt sikerült racionalizálnia. A Pandorán ez a racionalizálás már nem működik, hiszen bármiért is szerelt föl annak idején, annak itt már nincs jelentősége. Az egészet kidobhatta az ablakon. Itt már nem a seregnek, hanem egy magáncégnek dolgozik. Ez azért kihat az ember lelkére, nem?

Az Avatarban

Ezen a ponton kockáztatok egy kicsit és felteszek egy kérdést, ami nem volt rajta a menedzsment által engedélyezett listán, de tudnom kell rá a választ: Rendelkezel katonai múlttal?

Nem, viszont nagyon tisztelem a katonaságot és sokat dolgoztam velük. Van egy személyes projectem, a Beyond Glory, ami hamarosan fesztiválokon is fel fog bukkanni és ezt a témát járja körbe.

A katonás fegyelemről egy igazi filmőrültnek biztosan eszébe jut a legendásan kontrollmániás James Cameron és én sem hagyhatom ki a magas labdát, ezért megkérdezem, hogy Cameron a színészek irányításában is a totális kontrollra törekszik-e.

Nincs semmi kétség afelől, hogy Jim a kizárólagos ura az általa alkotott világoknak. Az utolsó szó mindig az övé, de azért képes teret engedni az építő jellegű vitának és meglepően nagy szabadságot adott a karakterem megalkotásához. Persze soha nem volt félénk az irányításban, de mindig hajlandó volt a párbeszédre.

Minden másban ő a legjobb. Igazi vezető, aki elsősorban példával jár elő és keményebben dolgozik, mint bárki más. Ezzel be is lövi a szintet.

Michelle Rodriguez, Stephen Lang és James Cameron

Vészesen közeleg az ebédszünet vége, de Stephent láthatóan az sem zavarja, hogy már túlléptünk az engedélyezett időkereten és még egy árva szendvicset sem tudott magába tolni a forgatás folytatása előtt. Kicsit meg kell pörgetnem a kérdéseket, ezért az Avatart hátrahagyva megkérdezem, melyik színházi és melyik filmes szerepére a legbüszkébb.

Na, ez nagyon nehéz kérdés! Színészként mindegyiket szereted, mindegyik a te gyermeked. Ha tényleg egyet-egyet kellene mondanom, akkor Babe Ruth lenne az egyik. Őt hatalmas kihívás volt megformálni, hiszen ő az amerikai sporttörténelem legikonikusabb alakja – persze csak Mohammad Ali után. Én ráadásul nem is hasonlítok rá, úgyhogy a szerep kivételesen kemény feladat volt, amivel nagyon megküzdöttem. Filmes szerepeim közül talán „Stonewall” Jacksont választanám az Istenek és katonákból. Ez az a kettő, amire a legbüszkébb vagyok.

Lang, mint "Stonewall" Jackson

Van valamilyen álomszerep a bakancslistádon?

Ez viszont egyértelmű: Long John Silver a Kincses szigetből, ami mindig is a kedvenc regényem volt. Imádom a kapzsiságról szóló sztorikat. (nevet) Teddy Rooseveltet is klassz lenne eljátszani, persze a későbbi éveiben, mert én sem vagyok már mai gyerek. Ha viszont csak egyet választhatnék, az Long John Silver lenne.

Álomszerep ide vagy oda, kíváncsi vagyok, vajon mi lehet a fő motivációja valakinek, aki 110 színészként jegyzett melóval a háta mögött a hatvanas évei közepét taposva is aktívabb, mint sok színész a harmincas évei elején.

Szerencsés vagyok, mert szeretem, amit csinálok. A színészkedés egy csodálatos mesterség. Izgalmas, testileg és szellemileg is frissen tart és a filmezés világa tele van csodásan őrült emberekkel. A feleségem persze erre a kérdésre azonnal rávágná, hogy a válasz a pénz.

A Terra Nova című tévésorozat népszerűsítése közben

Stephen 35 éve sikeres házasságban él, ami azért ebben a műfajban ritka, mint a fehér holló. Mielőtt azonban egy ezzel kapcsolatos kérdéssel zárnám az interjút, van valami, ami nem hagyja nyugodni a bennem élő geeket: Szinkronszínészként részt vettél a Call of Duty: Ghosts című videojáték munkálataiban. Mondd, gémer vagy?

Nem igazán, illetve mégis. Flipperezek. Ez persze nem ugyanaz, tudom. Egyszer egy videojátékos magazin újságírója megkérdezte tőlem, hogy mi a kedvenc játékom, én pedig mondtam egy flippert, amiről azt sem tudta az illető, hogy eszik vagy isszák. Mikor elmondtam miről van szó, majdnem kiröhögtek. Mivel mindenképpen akartak tőlem egy videojátékos címet, azt mondtam, hogy a kedvenc játékom a Pong. Ember, halványlila gőzöm sincs az egészről.

A Call of Duty: Ghosts-ban a főgonosznak kölcsönözte a hangját

Ekkor egy asszisztens kopog be az öltözőbe és jelzi, hogy a szünetnek vége, nekem viszont van még egy kérdésem, amire mindenképp választ szeretnék kapni, hátha olyat hallok, ami közvetlenül javíthatja mindannyiunk életminőségét. Rövid könyörgés után kapok még egy fél percet, ami pont elég ahhoz, hogy feltegyem a nagy kérdést: A házassággal kapcsolatban van valamilyen jó tanácsod a húszas, harmincas éveit taposó férfiak számára?

Hogyne lenne! Amikor csak lehetséges, mondjatok igent! Ami még legalább ennyire fontos, az a humorérzék. Ezt soha ne veszítsétek el! Tudod, a házasság néha olyan, mint egy hullámvasút: olykor csak imádkoznod kell és kapaszkodnod az életedért. Az idősebbik fiam most nősül és ő is tanácsot várt tőlem, ezért neki is ezt mondtam:

Ázni senki sem szeret, maximum néhány tini, aki hangosan yolózik közben, és még nem volt tüdőgyulladása, illetve néhány Tarkovszkij-rajongó, aki a szarrá ázást transzcendens élménynek tekinti. És még nem volt tüdőgyulladása. Szóval megegyezhetünk abban, hogy egy zivatart a meleg nappaliból a legjobb szemlélni, akkor van hangulata, és ha a zene is jó, elég inspiratív lehet az élmény. Íme a Player eső-soundtrackje.

Alice In Chains – Rain When I Die

Azt nem tudjuk, esett-e azon a napon, amikor Layne Staley átlőtte magát a túlvilágra, de ha a sorsnak van stílusa, biztosan volt égi áldás. A grunge alapzenekar száma kiválóan fogja meg azt a hangulatot, amikor a drogoktól maga alatt lévő, súlyosan depressziós embernek még az égből hulló vízcseppek is fájdalmat okoznak.

B. J. Thomas – Raindrops Keep Falling On My Head

…ellentétben ez az életigenlő nóta épp a borús időt állítja kontrasztba azzal a jókedvvel, amit semmi sem tud elrontani. A dal a Singin’ In The Rain ikertestvére is lehetne, mivel hasonló pillanatot fog meg, továbbá mindkét számot egy-egy film tette igazán híressé: esetünkben a Butch Cassidy és a Sundance kölyök feledhetetlen jelenetéről van szó, amelynek köszönhetően mindenkinek a bringával marháskodó Paul Newman ugrik be először. A szerzeménnyel legközelebb a ”Számok, amiket mindenki ismer, de senki sem tudja, ki énekli őket” összeállításunkban találkozhattok.

Travis – Why Does It Always Rain On Me?

A kilencvenes évek vége felé berobbant skót zenekar kiváló The Man Who lemezéről származó dalát mindenki saját himnuszának érezheti, aki úgy gondolja: minden összeesküdött ellene. Mint a felhő a rajzfilmekben, amely mindig csak egy valakit követ, és csak rá zúdítja a H2O-t. A slágerbe egyszerűen képtelenség nem beleszeretni, annyira egyszerű, mégis varázslatos hangulatot von maga köré, és ugyanúgy követ minket jó darabig, mint az a bizonyos felhő.

The Doors – Riders On The Storm

Ha szeretnénk átkelni a Gyalog galopp-ból ismerős Halál hídján, cserébe arra a kérdésre kéne válaszolni (mielőtt az afrikai töketlen fecskékre terelődne a szó), hogy melyik minden idők leghangulatosabb esődala, akkor bizony nagy dilemmában lennénk, hogy a Zeppelin Rain Song-ját mondjuk, vagy Morrisonék Riders On The Storm-ját. Mindenesetre, ha szeretnénk magunkat teljesen más dimenzióba katapultálni hét percre, nem kell semmilyen hallucinogén anyagra költenünk, elég feltenni ezt a szerzeményt a Moonlight Drive és a The End között.

Creedence Clearwater Revival – Who’ll Stop The Rain

Az égben vihar van, a földön káosz. Minden idők egyik legamerikaibb zenekara így fogalmazta meg gondolatait a vietnami háborúról, a dal pedig a protestszámok egyik leghíresebbike lett, több Fogerty-szerzeménnyel egyetemben. Abban biztosak lehetünk, hogy amíg csinálnak Vietnam-filmeket, addig Creedence-számokra is számíthatunk a soundtrack CD-ken.

Omega – Ezüst eső

A The Rolling Stones-szal csaknem egyidős az Omega zenekar, amely néhány klasszikus lemezt és még több emlékezetes búcsúkoncertet, búcsúturnét tudhat maga mögött. Az Ezüst eső nem annyira az esős hangulatot fogja meg, sokkal inkább mutatja jól azt a space-vonzódást, ami a zenekar egyik meghatározó korszakára jellemző.

Peter Gabriel – Red Rain

Miután Peter Gabriel kilépett a Genesisből, az egyik legszínesebb szólókarrier vette kezdetét a popvilágban, melynek egyik legfontosabb és legsikeresebb megállója a So lemez, amely egyben a nyolcvanas évek egyik legjellegzetesebb alkotása. Bár a Sledgehammer az első, ami eszünkbe jut, ha erről az albumról van szó, a Red Rain is ott van a dobogón. Legyen vörös, ahogy Kiss Tibi mondaná.

Garbage – Only Happy When It Rains

„Csak akkor örülök, ha esik. Csak akkor örülök, ha bonyolódik.” Többek között az ilyen dögös sorokért érezzük azt, hogy a 2012-es Garbage-lemez elég fáradt lett, azt pedig nem is említjük, hogy a fiatal Shirley Manson úgy néz bele a kamerába, hogy villámgyorsan szalad át a tisztességes férfiember fejéből a vér a déli régiókba. Ez a szám semmit sem öregedett az elmúlt 17 évben.

Guns N’ Roses – November Rain

A szám, amelyben Axl-éknek sikerült a csúcsra járatni epikus próbálkozásaikat. A szám, amelyben az egyik legemlékezetesebb minimalista gitárszóló hallható. A szám, amelynek klipjét mindenki azonnal fel tudja idézni. A szám, amely még magát Pataky Attilát is arra sarkallta, hogy elkészítse a magyar verzióját. Azért maradjunk az eredetinél, hacsak nem a szánk véresre röhögése a cél.

Nick Cave & The Bad Seeds – Ain’t Gonna Rain Anymore

Egy esővel kapcsolatos összeállítást kézenfekvő dolog Nick Cave-szerzeménnyel zárni. Ez a dal a mester megannyi klasszikus lemeze közül a Let Love In-ről származik, és bár korántsem dob fel minket, mégis arról szól, hogy nem fog esni többé. Borúra derű, ugye, Cave pedig szomorkodjon szépen. Akár A holló Eric Draven-jének szavait is kölcsön vehetnénk: „Örökké nem eshet”. Hacsak nem Angliában él az ember.