Parádés új Taylor Swift-lemezt hozott ki a Linkin Park

Egyáltalán nem ment el a Linkin Park esze, most ahhoz volt kedvük, hát készítettek egy nettó poplemezt, nettó popdalokkal. Nettó két év múlva arra sem fogsz emlékezni, hogy a One More Light valaha kint volt.

Taylor Swift produkciójának stábja az 1989 album óta nem lehet nyugodt. Egy ilyen korszakos poplemezt folytatni mindig öngyilkosság, olyan magasra helyezte a lécet a kedves művésznő, hogy onnan már csak lefelé van. És ez most nem vicc. Az 1989-nél csak egy jobb poplemez létezik az utóbbi évekből, Ryan Adams 1989-e, amelyen a művész úr újraértelmezte Swift kisasszony szerzeményeit, és kilőtte őket totálisan új magasságokba.

Szóval előbb-utóbb ki kell jönni egy új lemezzel, ha fene fenét eszik is, és valószínűleg elég komoly fejtörést okozhatott a dalszerző és a producerek körében, hogyan tovább. De azt a legvadabb álmaikban (Wildest Dreams, ééérted) sem gondolták volna, hogy maga a Linkin Park írja meg a legtökéletesebb új Taylor Swift-albumot. Mert a One More Light pontosan az. Egy Taylor Swift-album. Szinte hallod is, ahogy nem Chester Bennington, hanem Taylor Swift énekli a dalokat. Ha van esze az énekesnőnek, ő is felénekli, ahogy Ryan Adams tette a lemezével.

A Linkin Park most elég sokat fog kapni. Hol van a nu metál? Hol vannak a gitárok, a karcosság, a hörgés, a bármi? Hogy énekel Chester? A haja is milyen? Az igaz rajongó persze megy velük, és mondhatja, hogy ez aztán a big fakkjú mindenki arcába, mert ők bizony azt teszik, amihez kedvük van, és tulajdonképpen az igaz rajongónak igaza is van. Egyetlen probléma akad csupán.

Nem, nem az, hogy úgy hangzik, mintha a Chainsmokers állt volna be mögéjük.  Az, hogy a lemezen középszerű dalok vannak. Felőlem aztán a Linkin Park balalajkára is válthat, fontos a művészi megújulás, de a dal, amit balalajkán játszanak, az legyen állat. Eddig is bőven lehetett szidni a bandát olyan dalaikért, mint a Shadow of the Day, de most őszintén, az egy annyira tökéletesen megírt, csodaszép popdal, amitől Bono is sírva bújt vissza az anyja szoknyája alá. Na itt viszont alig akad egy ilyen dal, viszont minden olyan, mintha már egyszer valahol hallottad volna.

Valamelyik OneRepublic-lemezen, valamelyik Taylor Swift-albumon, valamelyik Chainsmokers-maxin. Sőt, hovatovább még a Milky Chance is bekacsint. A Milky Chance! Erre mondja a tanult angol, hogy na ezt nem láttuk jönni. Jöhetnek felőlem a rapbetétek, már a Jay-Z-vel közös Collision Course-on sem álltak nekik rosszul, jöhetnek az utóbbi két évben szinte totálisan átlagossá vált hangszerelési megoldások, itt bizony olyan popdalok kavarognak egymás után, amikre nagyon nehéz lesz emlékezni akár már pár hónap múlva is.

Nem annyira pocsék a helyzet egyébként, mert néhány hallgatás után viszonylag megkedvelhető a lemez, már ha nem vagy Linkin Park rajongó, vagy ha akkora rajongó vagy, hogy igazából nyitott vagy bármire. Ha nyitott vagy, akkor akár be is ragadhat a lejátszódba a Battle Symphony, a kicsit a régebbi slágerek felé visszaforduló Talking to Myself, vagy a lemezt nyitó Nobody Can Save Me. De ha nincs nyitottság egy új hangzás, és sokkal puhább, sokszor sokkal semmilyenebb dalok felé, akkor nincs értelme meghallgatni a One More Lightot.

A banda azt mondta, hogy kísérletezgettek a hangzásokkal, és végre több stílust is kipróbáltak. Elmondom, mi az egyetlen baj ezzel a mondattal. Az, hogy a kísérletezgetés nem azt jelenti, hogy átvesszük azt a hangzást, amit átvett pl. a Coldplay, hanem hogy kifejlesztünk újakat, Mike Shinoda viszonylag eléggé rohadtul ért ehhez. Ez nem kísérlet, vagy ha mégis, akkor kísérlet arra, hogy új rajongókat szerezzenek, a régiekkel meg lesz, ami lesz. Nem kell, hogy visszatérjenek a Hybrid Theoryhoz, de az nem lenne baj, ha egy lemezre mondjuk egy emlékezetes dalnál több férne fel. Mert arra még Taylor Swift is képes.

5

Legfrissebb

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon