Őrjöngő rajongók, poposabb dalok, ez jött az After Laughterrel, pedig nincs itt semmi megőrülni való, egyszerűen csak szembe kell nézni azzal, amivel a legtöbbször nem megy. Az élettel.
És az élet az, amire az iskola nem készít fel. Bödőcs Tibor zseniálisan fogalmazta meg, hogy mi a francért kell megtanulni a paralelepipedon területének a kiszámítását, ha életében nem látott egyet sem. De milyen jó lenne arról hallani többet, hogy az emberek hogyan változnak. Elárulom: képesek nagyon változni. Képesek úgy változni, hogy ez a változás más embereket kiborítson, akkor is, ha ez a változás tulajdonképpen pozitív.
Miért ne változott volna meg mondjuk Hayley Williams? Már ezer éve viszi előre a Paramore szekerét, és teljesen nyilvánvalóan nem akar már 28 éves fejjel mindig lázadozni. A Riot! albumon és a Brand New Eyeson csúcsra vitte ezt, most már más élethelyzetben van. Férjhez ment a New Found Glory gitárosához, Chad Gilberthez, és továbbra sem iszik, dohányzik és drogozik. Magyarul kifejezetten jól érzi magát, mellette persze azért akadnak kétségei, és nem bűn, ha ez a zenéjéből is átjön.
Hogy mindehhez már nem illett a régi Paramore-hangzás? Van ilyen. Már a 2013-as, cím nélküli lemezhez sem illett igazából. Ott már azért bőven lehetett hallani, milyen irányt jelölt ki magának a zenekar, és a rohadt életbe, ez az irány sokkal pozitívabb, slágeresebb, és poposabb volt, ami marha jól állt nekik. Az After Laughter viszont most már színtiszta pop, de azért mégis a Paramore ez, igen, az a zenekar, aki Paramore-dalokat ír, de ezúttal drasztikusan másképp fogalmazzák meg őket.
Mondjuk úgy, hogy sokszor közelebb állnak Cindy Lauperhez, ez a lány bizony csak jól akarja érezni magát, és szeretné, ha mi is mennénk vele. A Hard Times és a Told You So két partirobbantó sláger, baromi jó lesz őket élőben hallani a VOLT-on Sopronban, kicsit talán közelebb állnak a Gossip dalaihoz hangzásban, de még ezt sem lehet hibaként felróni nekik. A Fake Happy a régi rajongók gyomrának könnyebben bevehető sláger, de ők valószínűleg ennyivel nem érik be.
Ez pedig baj. Az After Laughter pedig egy nagyon jó lemez, csak hát pop. Volt értelme popra váltani. Ha a régi hangzás szerint meneteltek volna vele tovább, valószínűleg elég unalmas album lenne. Pont ezért rizikós vállalkozás is volt, mert a váltással nagyon sokan nem tudnak mit kezdeni, és csak felmegy benne a pumpa, használati utasítást pedig nem tudnak mellékelni a lemezhez. Jóformán itt a nyár, süt a nap, lehet rá rázni a fenekeket, össze lehet jönni rá csajokkal/srácokkal, lehet rá fröccsözni, és lehet benne mélységet is találni. De akit már az előző lemez gigaslágere, az Ain’t It Fun is kiborított, az most is ki fog borulni. Pedig nincs értelme.
A Paramore változott, ez egy normális folyamat része. Még mindig ugyanazok az arcok (ráadásul Zac Farro is visszajött), még mindig tudnak jó dalokat írni, csak másképp fogalmazzák meg őket. Nem mennek tutira, nem állnak be a sorba egy jó kis Chainsmokers-másolásra. Inkább szeretni kellene őket ezért. Megérdemelnék.