Nagyapa, veszed le azt a magas sarkút?! – Paul McCartney-koncert, Bécs

Öregember nem gyorsvonat. McCartney sem az, mégis képes hihetetlen energiákat kibocsátani magából. Macca az év koncertjét prezentálta, mi pedig jelzőhalmozással jutalmazzuk.

Ha Paul McCartneyról beszélünk, nem fukarkodhatunk a pozitív jelzőkkel. Minden egyes munkásságáról szóló cikkben tökéletes biztonsággal szerepelnek az ikonikus, zseniális, egyedülálló, mesteri, meghatározó, kultikus, isteni, klasszikus és tökéletes szavak, melyeket nem átallottunk mi is felhasználni mindarra, amit június 27-én Bécsben történt. Mert megérdemli.

Az Out There! turné már csak azért is kötelező mindenki számára, aki valaha is közelebbi kapcsolatot ápolt McCartney munkásságával, mert ez a félisten semmi mást nem hajlandó játszani, csak és kizárólag Beatles- és Wings-dalokat. Persze pár szólókarrierjéből érkező track (My Valentine, Maybe I’m Amazed, Ram On, Here Today, Another Day) is befért a setlistbe, amely olyan hosszú volt papíron, hogy instant röhögést váltott ki, amikor csak feltűnt a kivetítőkön hősünk jobb oldalán, a földön, mint egy lepedő.

Harminckilenc (!) dal, ami nem kevés, mégis lehetett volna több, nyilván, hiszen egy ekkora és ilyen minőségű, mesteri életműből nem lehet teljes slágerparádét adni közel három óra alatt. Azt azért sejteni lehetett, hogy nem az osztrák közönség lesz az, amelyik Ottakringerét nem sajnálva kezd ugrálni az első dal hallatán, jó, ha a felére elérünk egy csendes közönségénekeltetésig. Nem tévedtünk sokat. A lelkes, de sokszor visszafogott majdnem telt ház örül ugyan annak, hogy az ikonikus Macca betoppan magas sarkújában és kabátjában, majd rákezd az Eight Days a Week-re fél kilenc környékén, de idő kell neki, amíg igazán belemelegszik. Meg Ottakringer. Viszont az sok.

McCartneyn látszanak az öregedés jelei, legalábbis az arcán mindenképpen, de ez a zseniális 71 éves nagyapó még mindig olyan kisfiús lazasággal vezényel le egy közel háromórás koncertet, hogy abba sírás, ordítás és csaknem némi pogó is belefér. Ez az ember odabent nem öregszik, vagy csak nagyon lassan. Ennyi idősen is frissen hangzik tőle egy Ob-La-Di, Ob-La-Da, dögösen egy Back In The U.S.S.R., és gyilkosan egy Live and Let Die.

A setlist tulajdonképpen majdhogynem perfekt, a nagyobb Wings- és Beatles-dalok jönnek egymás után, néhány meglepetéssel, a Being for the Benefit of Mr. Kite!-ra nem sokan számítottak, mint ahogy a Lovely Rita sem jutott volna feltétlenül eszünkbe egy ütős tracklista összeállításakor, a Sgt. Pepper-album két kevésbé slágergyanús darabja talán picit ki is lógott a műsorból, de nem ment az élvezhetetlenség rovására.

Hogy ezen kívül mi történt? Jött a zenetörténelem egyik kultikus alakja, és elküldte a fiatalokat az anyjába, pedig nem tett szinte semmit, csak azt, amihez ért. McCartney kellemesen sok és őszintének tűnő, legtöbbször német (azt mondja, még a suliban tanulta, de akkor mi a helyzet a hamburgi évekkel?) átkötő szövegek között olyan dalokat vesz elő, mint az All My Loving, a Paperback Writer, a Lady Madonna, a Wings-életműből a Band on the Run, a Let Me Roll It, vagy a Nineteen Hundred and Eighty-Five. Hát hogy ne legyen a kedves néző megvéve kilóra?

McCartney produkciója pontosan tudja, mit csinál, csak akkor vakít parasztot látványelemmel, ha nagyon szükséges, a Blackbird alatt kiemelkedik egy hatalmas kivetítőállványon, majd Lennonnak énekli el a Here Today-t (később Harrisonnak a Something-et), de nagyjából ennyi a külön látványelemek száma, a színpad hátterében meghúzódó óriási kivetítő és a brutális fénytechnika elviszik a show-t.  Ez már-már egyedülálló egy ekkora produkció esetében. Apropó kivetítő: valamennyire hihetetlen, hogy a vetítések minősége azért hagyott némi kívánnivalót maga után, itt-ott furcsa alakzatok, színes ábrák kerültek elő, amelyek még csak nem is illettek a dalokhoz, de az verte ki a biztosítékot, amikor előkerült egy rosszul animált, helyben táncot járó Barba-család az All Together Now alatt. A gyerekeknek is akartak kedvezni valamivel? De akkor miért árultak felnőttekre való barbafigurás pólót harminc euróért?

Aztán amikor azt hiszed, valóban ennyi volt a látvány, eltapsolnak egy rahedli pénzt pirotechnikára a Live and Let Die alatt, ami úgy szól, hogy attól még az is megmozdul, aki otthon felejtette a partizós lábait. Macca még erre is rátett a Helter Skelter alatt, amikor gyakorlatilag jó, hogy össze nem borult az Ernst Happel Stadion, ekkora energiával előadott rockdalt 71 éves fószertől hallani teljesen megdöbbentő, legyen ő  bármennyire is meghatározó alakja a zenetörténelemnek. A Hey Jude-ra már nem hogy megjöttek, hanem el is mennek a hangok, még az osztrák sógorok is könnyek között tesznek meg mindent azért, hogy másnap Rod Stewart orgánumával tudják elmesélni a történteket a haveroknak egy–két hűtött Stiegl mellett.

Az isteni Paul kétszer tér vissza, a második visszataps azonban olyan meglepit tartogat, ami után nem lehet elégedetlenül távozni: az Abbey Road album utolsó dalszekvenciáját Golden Slumbers-től a The End-ig, ami után nincs tovább, 39 dal és több mint két és fél óra után úgy távozik az ember, hogy még maradna. Ritka az ilyen. A borsos jegyár az utolsó fillérig megérte, a közönségével remekül kommunikáló vezér, egy bivalyerős zenekar, emberi produkció, Galla Miklóst alázó táncprodukciók és klasszikus dalok jártak a pénzünkért attól az embertől, aki még a mai napon, vén fejjel is meg tudja mutatni, miért ő az egyik legnagyobb. Ja, hogy még egy jelző maradt? Akkor lőjük el a koncert értékeléseképpen: tökéletes.

(Fotó: YouTube)

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon