Fájó szívvel tudatjuk a kedves egybegyűltekkel, hogy a Pixels című, nagy sikerű kisfilm egész estés változata egy Adam Sandler-film lett. Nem a jó fajtából. Apu dühtől összeszorult ökle vagyunk.
Aki látta a Pixels címre hallgató kis szösszenetet még 2010-ben, amelyben klasszikus, pixeles videojátékok támadták meg New Yorkot, joggal örülhetett az egész estés változat hírének. Arra azonban nem számított senki, hogy Adam Sandler helyezi rá általában fingszagú kezeit, és hogy egy olyan forgatókönyvet rittyentenek hozzá, amitől minden jó érzésű ember olyat hány, ami bizony nem esik pixelekre.
A Pixel ugyanis bárhonnan is nézem, bármennyire is akartam szeretni, bármennyire is értékelem az őszinte trash-szórakozást, rettenetesen szar. Annyira szar, hogy feldühített, és ilyen nagyon ritkán fordul elő. Annyira szar, hogy attól még a jó Adam Sandler-filmek is (igen, vannak ilyenek) rettenetesnek tűnnek, annyira, hogy soha többé nem akarsz majd Donkey Kongozni. Na jó, adódik a kérdés, hogy miért ennyire szar. Mondom is.
A forgatókönyvíró Tim Herlihy, aki nem mellékesen Sandler jobbkeze, képtelen volt nem behódolni a sandlerizmusnak, így a „játékok megtámadják a Földet”-sztorivonal mellé egy teljesen szükségtelen romantikus filmet álmodott meg, ami ráadásul a Pixel kb. 80%-át teszi ki. Michelle Monaghan szexi, jó őt nézni, nem is ezzel van a baj, hanem azzal, hogy nem erről volt szó. A 100 percen át tartó cselekmény nagy részét Sandler és Monaghan tét nélküli cívódása teszi ki, melyet néha megszakítanak egy-egy akciójelenettel, amik egyébként szerencsére egészen jól néznek ki.
És ez csak a jéghegy csúcsa. Az egykori reménybeli, de a Donkey Kong-vébén vereséget szenvedett játékos, azaz Sandler legjobb haverja az amerikai elnök, azaz Kevin James, és még Josh Gad is bekerül a képbe, aki hogy-hogy nem, már csilliárdadszorra is egy zavart karaktert játszik. De nyilván nem az életszerűségért fizetünk be egy ilyen filmre, hanem a látványért, és a jó poénokért, szóval eddig még rendben is lennénk.
Csak hogy a Pixel nem vicces. Próbálkozik ugyan, de egyetlen jó poént sem sikerül összetákolnia. Sandler továbbra sem tehetségesebb önmagát hozta el a forgatásra, hanem azt a faszit, aki semmi mást nem képes csinálni, csak unottan bámulni a kamerába, és elmondani a sorokat, amiket betanult, vagy legalább elolvasott egyszer. Peter Dinklage sajnos ebben a közegben nem lehet más, mint rettenetesen ripacs, de aki a legnagyobbat szív az egész sztorival, az a klasszikus játékfigura, Q-bert, akiből pillanatok alatt lesz a Pixel Jar-Jarja, de csak sajnálni tudod, hiszen gyerekkorodban kedvelted őt.
A film ahelyett, hogy kezet csókolna az idősebb gémereknek, megpróbálja kiszolgálni azokat, akik már Adam Sandler látványa miatt is elmennek moziba, akik viszont szórakozni akarnak, esetleg azt hiszik, hogy egy látványos és vállalható gamer-filmre fizethetnek be, rossz hírem van, teljes időpocséklás a Pixel. A végső Donkey Kong-menet viszont van annyira látványos, hogy ha mást nem is, azt a pár percet mindenképp érdemes valahogy megnézni.
De két dolgon fogsz gondolkodni, mire odáig eljutsz: az első, hogy vajon hogyan rendezhette mindezt Chris Columbus, a második pedig az, hogy a színes pixelekre bomló szart is ugyanannak a rettenetesen büdös szarnak gondolják-e Hollywoodban. Ahogy Ford Fairlane mondaná: Rontó Ralph forog a sírjában, pedig meg sem halt a fószer. Szomorú.