1. Alec Baldwin

Alec Baldwin a kilencvenes évek elején még nagyon menő volt, aztán Kim Basingertől való válása után a munkaterápiát választotta, csak sajnos a szerepeit felejtette el megválogatni. Egy rakás középszerű tévés és szinkronszerep után már kezdtük elfelejteni, hogy valaha a nagy vásznon űzte az ipart, de ő szerencsére nem hagyta magát. Őt speciel pont az hozta vissza a szakmai tetszhalotti állapotból, hogy volt öniróniája és kitartóan ment előre. Az Aviátor után szépen sorban egyre minőségibb filmekben láthattuk és bár akkora sztár már soha nem lesz, mint annak idején, mára már nem dugják el a nevét a stáblista végére.

2. Ben Affleck

Az a Ben Affleck, aki 1997-ben Oscart kapott a Good Will Hunting forgatókönyvéért 2003 és 2007 között igazi garancia volt arra, hogy egy rossz, de maximum átlagos mozira váltottál jegyet. Valami köze lehet a vesszőfutásnak ahhoz, hogy szegény Géza akkoriban vedlett át Jennifer Lopez házi kedvencévé. Amikor már senki nem hitte el, hogy hősünk háza tájáról érkezhet még valami említésre méltó, 2007-ben fogta magát és öccse főszereplésével megrendezte a Hideg nyomon című mozit, ami hatalmas meglepetésre az év egyik legjobb filmje lett. Valamit mégiscsak tudhat ez az Affleck gyerek. - gondoltuk akkor és még nem tudtuk, hogy három évvel később jön egy újabb szórakoztató krimi, majd két évvel később egyenesen az év filmje emberünk kezei közül. Az Argo-akció után már nincs szükség további bizonyítékokra. Az a négy év kínos üresjárat ezzel meg is van bocsájtva.

3. Drew Barrymore

Bár Drew Barrymore-t nem egy színészzseniként tartjuk számon, azért azt a vesszőfutást sem kívántuk neki, amin a kilencvenes években átesett - bár ezt leginkább saját magának köszönheti. Színészcsaládból származik, a nyolcvanas évek elején pedig az E.T.-ben és a Tűzgyújtó-ban is megmutatta magát, hogy a következő tizenkét évet a bulvárlapok címlapján és pocsékabbnál pocsékabb filmek plakátján húzza ki. Drogfüggőség, meztelekedés, zűrös pasiügyek; megvolt neki az egész repertoár, amit egy magára valamit is adó celebnek manapság fel kell mutatnia. 1996-ban aztán jött a Sikoly és Drew lassacskán visszamászott a sztárok közé. Javarészt romantikus vígjátékokat tud, de azért a 2009-es Bliss-szel azt is megmutatta, hogy a rendezéshez is konyít valamicskét.

4. John Travolta

A hetvenes években nem sok kúlabb dolog létezett Travolta csípőmozgásánál. A bugi egészen a nyolcvanas évek közepéig kitartott, amikor aztán a színész turbosebességgel került át a ciki kategóriába. Ahogy a Nicsak ki beszél? ment át egy kellemes, de felejthető családi vígjátékból kínos giccstengerbe a harmadik résszel, úgy vált emberünk is szépen lassan az álomgyár udvari bolondjává. Szerencsére jött Tarantino és a Ponyvaregény-nyel megakadályozta, hogy Travoltának tévéfilmekben kelljen könyörögnie epizódszerepekért. A zseniális mozi ikonikus figurájának eljátszása új lökést adott a karrierjének és a szürkezónából öt év után kikecmergő aktor megint divatba jött. Emiatt őt szokás a nagy visszatérőként emlegetni, de mi inkább valaki másra ragasztanánk ezt a megtisztelő címet. Hogy miért? Nos, azért, mert szegény Travolta már megint épp masszívan lefelé tart. Egy készülő gumimacis filmben például állítólag ő lesz a gumimaci hangja. Igen.

5. Bill Murray

Murray szintén a kilencvenes évek közepén veszítette el a monyóját, mint oly sokan ebben a mocskos szórakoztató iparban. A Szellemirtók-kal és az Idétlen időkig-gel hamar belopta magát a szívünkbe, de az Ed Wood után sajnos elmentek neki otthonról, legalábbis a Tökös tekés-t és a Space Jam-et nem tudjuk mással magyarázni. Az ember, aki túl keveset tudott sem váltotta meg a világot, ezért Hollywood vissza is paterolta a kispadra. Egy rakás feledhető alkotás - a Tenenbaum, a háziátok üdítő kivétel - után egészen 2003-ig kellett várnia, míg Sofia Coppola felajánlotta neki a feledhetetlen Elveszett jelentés főszerepét és ezzel megkezdődött kedvencünk másodvirágzása. Murray simán az egyik legjobb fej jelenleg Hollywoodban, ezért örök hálával tartozunk a Coppola-lánynak, amiért lenyúlt érte a süllyesztőbe.

6. Matthew McConaughey

Mekkonaizé (ahogy a legtöbben ismerik) esete speciális. Őt nem igazán fenyegette az eltűnés veszélye, hiszen mindig dolgozott, mint egy igásló és a filmjei általában nemzetközi forgalmazásban végezték. Őt pont azért kezdtük el leírni a kétezres évek közepén, mert esetében a mérleg durván elkezdett kilengeni a hasizom irányába - a színészkedés kárára. A megítélésén nem sokat segítettek az olyan kőegyszerű látványmozik, mint az U-571, a Szahara vagy a Bolondok aranya és azt is a saját bőrén kellett megtanulnia, hogy a lufikönnyű romatikus komédiák sem tolják messzire az ember szekerét. Aztán jött a Trópusi vihar, amiben villantott egy jó adag zseniális öniróniát, a súlyosan beteg Gyilkos Joe, majd a csúcspont, a Mielőtt meghaltam és azóta a minőség be is állt egy kellemesen magas szintre. Örülünk neki, mert még a legnyálasabb időkben is éreztük, hogy annál sokkal többre képes.

7. Michael Keaton

Michael Keaton az 1992-es Batman visszatér-től egészen 2010-ig a "csak DVD-n és VHS-en" kategóriát erősítette. Elég durva dolog ez egy olyan embertől, akit sokan a mai napig a legjobb Batmanként tisztelnek. Sokáig azt hittük, hogy a középszerű karrier oka nem lehet más, mint Keaton középszerű színészi képességei, így lassan belenyugodtunk, hogy tőle ezentúl maximum korrekt mellékszerepekre futja. Aztán jött a Birdman és többé már nem tudunk úgy nézni rá, mint valakire, aki a háttérben puffogtat el szakállas vicceket. Olyan dicsőséges visszatérést, amit Alejandro González Iñárritu filmjében csinál, nem gyakran láthattunk a filmtörténelemben. Ez hogy történhetett? Egy 63 éves színész több évtizednyi szürkeség után feláll a színpadra és csak úgy mellékesen megmutatja, hogy bocsi, de amúgy ő az egyik legzseniálisabb kortárs színész. Ha nem láttuk volna a saját szemünkkel, nem hinnénk el, hogy ilyen létezik.

8. Mickey Rourke

Mickey Rourke a nyolcvanas évek egyik nagy ígérete volt egészen addig, míg 1991-ben úgy döntött, hogy a színészkedés helyett inkább az ökölvívásban fog kiteljesedni. Ez nem csak a filmes karrierjére, de az arcára nézve sem bizonyult túl szerencsés döntésnek. Az egyre torzuló arcszerkezetén az sem segített, hogy akkoriban őt használta gyakorlópályának az államok összes plasztikai sebésze. Ezek folyományaként a színészre az ezredfordulón már alig lehetett ráismerni. Mielőtt teljesen kiradírozta volna magát a köztudatból, 2005-ben végre megtalálta egy sorsfordító felkérés. A Sin City-ben ő alakította Marvot, ami annyira hálás szerepnek bizonyult, hogy Darren Aronofsky őt kérte fel a remek A pankrátor főszerepére, ezzel végleg visszarántva Rourke-ot az A-ligába.

9. Robert Downey Jr.

Robert Downey Jr. 1992-ben begyűjtött egy Oscar-jelölést a Chaplin című moziért, melyet követően mindenki azt gondolta, hogy a színész feltör, mint Jockey Ewing ásója nyomán a fekete arany. Ehhez képest a mi Robertünk a kilencvenes éveket azzal töltötte, hogy felváltva próbálta magát halálra inni és túladagolni. Öt évvel később összekaparta magát, hazavitt egy Golden Globe-ot az Ally McBeal-ben nyújtott alakításáért, de a következő útja megint a díleréhez vezetett. A sikert így ismét néhány év delírium követte, míg emberünket már az a kevés megmaradt rajongója is végleg leírta. Szerencsére az ezredforduló környékén a színész elhatározta, hogy üres fecskendők helyett valami értékelhetőt is hagyni fog maga után. A Zodiákus vagy a Good Night, and Good Luck. már jelezték, hogy valami készül, aztán 2008-ban végre megkapta azt a szerepet, ami mára egybeolvadt a nevével és ami a megváltást jelentette számára. Igen, a Vasemberről beszélünk, mely a Marvel egyik legsikeresebb franchise-ává vált és világsztárt csinált a tékozló fiúból. Épp ezért, ha nagy visszatérésről van szó, általában Downey Jr.-t szokták felhozni egyetemes példának.

10. Sylvester Stallone

Stallone a legsikeresebb Schwarzenegger-alternatíva volt a nyolcvanas években, az ezredforduló környékén viszont szépen lassan átköltözött a ZS-ligába. A '97-es Copland még teljesen okés volt, csak annyi a bibi, hogy kilenc év bénázás követte olyan értékelhetetlen vackokkal, mint a Get Carter, az egész egyszerűen borzalmas D-Tox és a lidércnyomással felérő Kémkölykök 3-D. Stallonéra elkezdtünk úgy nézni, mint egy ütött-kopott régi tévére a padlásról; egykoron jó volt nézni, de már nem működik. Aztán emberünk egy olyan projectbe fogott, melynek hallatán a legtöbb hollywoodi producer csak egy lesajnáló kuncogást tudott kipréselni magából. Elhatározta, hogy feltámasztja két legsikeresebb karakterét, Rocky-t és Rambot. A hitetleneknek 2006-ban fagyott az arcukra a mosoly, amikor kijött a Rocky Balboa és nem hogy nem lett rossz, de egyenesen az év meglepetése vált belőle. A sorban a következő a szintén kellemes John Rambo volt két évvel később, a retrománia pedig az A feláldozhatók-kal érte el a csúcspontját. Bár a "visszatérek" Arnold szava járása volt, nem sokan váltották be úgy ezt az ígéretet, ahogy az olasz csődör tette.