Paul W.S. Anderson nagyon rácsúszhatott James Cameron csúcsművére, mert egy az egyben leforgatta azt újra. Hogy itt nincs víz? Nem baj, majd lesz helyette tűz!
Anderson nem tekinthető Hollywood univerzális tehetségének, A kaptár-filmek és olyan felejthető B-mozik (néha ZS-mozik) mellett, mint a 2011-es A három testőr, a Halálfutam, vagy a szörnyűséges Aliens vs. Predator, egyetlen olyan filmet alkotott, amire örökké emlékezni fogunk, ez pedig a Halálhajó (és személyes guilty pleasure-kedvencem, a Mortal Kombat, de ezt félve jegyzem meg). Ha azt állítom, a Pompeji Anderson legjobb filmje az Event Horizon óta, akkor nagyot még nem mondtam, hiszen ezt a lécet bizony egy törött szárnyú veréb se veri le.
Andersontól bizony túl sok jóra nem lehet számítani, maximum egy élvezhető, de buta blockbusterre, és bizony, ha arra vágyunk, akkor a Pompeji remekül működik, de mint történelmi akciódráma nem vizsgázik még csak négyesre sem. Persze azt mindenképpen hozzá kell tenni, hogy erről a filmről már mérföldes távolságból, félhomályban is látszik, hogy nem a kifinomult moziközönség számára készült, nem találja meg a számítását az, aki pompás színészi játékokra, elképesztő látványra, és történelmi hitelességre vágyik. Szigorúan popcorn és nachos mellé, nem cukormentes kólához forgatták, ehhez a menühöz viszont nagyon jól illik.
De kezdjük a történettel. A sztori gyakorlatilag pár szó megváltoztatásával egy az egyben megegyezik a Titanic-éval. Valahogy így: 1912-ben 79-ben indul útjára kitör a világ legnagyobb óceánjárója vulkánja, a Titanic Vezúv. A csodálatos hajón Pompejiben sokféle ember utazik lakik, köztük Jack és Rose Milo és Cassia, akik két teljesen különböző világból érkeztek, de mégis összehozza őket a sors. Amikor a vesztébe száguldó hajó Pompeji jéghegynek ütközik lávával találkozik, már nem csak szerelmükért, hanem az életben maradásukért is meg kell küzdeniük.
A forgatókönyvírók egyszerűen kivonták a képletből a hajót, egy kitörő vulkánnal és egy várossal helyettesítették, majd az egészet áttették időszámításunk szerinti 79-be, ahol még egy kis Gladiátor-jelleget is kap a történet, Milo ugyanis legyőzhetetlen harcos, és bizony meggyűlik a baja a rómaiakkal, még akkor is, ha mindenkinek az életét kellene mentenie. Anderson most tényleg mindent bevetett azért, hogy valami komolyabb filmélményt okozzon, de a Pompeji nem elég tökös ahhoz, hogy kilépjen a hamuszürkeségből, egy ponton viszont megtehetné.
Mennyire érdekes lett volna azt látni például, hogy a korábban (valamennyire) felépített karakterek egymásra lesznek kénytelenek támaszkodni a katasztrófa közben, ez pedig rengeteg morális problémát vet fel, mint például azt, hogy mit jelent a bosszú, hogy megölné-e az ember az ősellenségét akkor, ha elérte azt a pontot, ahol már csak az emberség maradt, és élet-halál kérdése az összefogás.
De nem. Anderson filmje az utolsó pillanatig adagolja a harcjeleneteket, amelyek egyébként jól kivitelezettek, és ha el tudunk vonatkoztatni attól, hogy a film első felében a Vezúv szinte minden jelenet végén beinteget, ha indokolt, ha nem (többnyire egyáltalán nem), ráadásul úgy néz ki, mint egy hatalmas tájképtapéta, akkor elég jól tudunk szórakozni a 105 perces játékidő közben. Színészi játékok? Kit Harrington Havas Jon teljes eszköztárát felvonultatja (ami nem sok), Emily Browning a mosoly és az ijedtség között vergődik, Kiefer Sutherland egy jóllakott óvodás arcával adja a főgonoszt, vagyis nem zavaróak, de nem izzadnak meg a hiteles alakítás érdekében.
A Pompeji néha többnek akar látszani, mint ami, maradandó történelmi drámává akar emelkedni, de ahhoz felül kellett volna emelkedni a kliséhalmazon, a Titanic-on, a Gladiátor-on, a 2012-n, a röhejes, filmet befejező harcjeleneten, a giccsen, a teljesen felesleges 3D-n, amit viszontkapunk a pénzünkért, az szórakoztató, még akkor is, ha buta, mint a tök, és nem is annyira látványos, mint amilyen egy történelmi akciófilm lehetne. Ha bírtad a Titanic-ot, oszd el néggyel, ülj be erre a filmre, kérj egy nagy popcornt, nagy kólát, fogyaszd el mindet, és ha egy hét múlva megkérdezik, mit láttál, mondd nyugodtan azt, hogy Havas Jon rohangált egy füstölgő tájképtapéta előtt. Másra úgysem fogsz emlékezni, maximum még Emily Browning combjaira.