Ha csak egyetlen világbajnokságra mehetsz el életedben, ez legyen az

Ha azt mondom, el kell menned egy breaktánc-világbajnokságra, valószínűleg csak legyintesz. Mi elmentünk Amszterdamig, hogy átéljük a Red Bull BC One-t, és ennél pozitívabb élményben talán még sosem volt részünk.

Amszterdam. A város, ami lehet, hogy mindenkinek mást jelent, de valamiben mindenki egyetért. Nem, nem a fű az. Valahogy árad belőle a lazaság, a szabadság és a szeretet. És nem, nem a fű miatt. Na jó, lehet, hogy néha a fű miatt is, de most ezt tényleg hagyjuk. Amszterdamban az a fantasztikus, hogy minden gyönyörűsége és egészen elképesztő stílusa mellett minden négyzetcentiméterében benne van a zene, azon belül is furcsamód a hiphop. Beülsz egy taxiba, hiphop szól, méghozzá jó hiphop, a rádiókban simán megszólal egy Craig Mack délután, és széles mosolyra húzod a szád miatta. Hogy most miért fontos ez? Azért, mert ennek ismeretében nem annyira meglepő, hogy idén Amszterdamban rendezték a Red Bull BC One breaktánc-világbajnokságot, aminél sok jobb ügyet nem láttam még életemben.

Az a baj felénk a breaktánccal, hogy valamiért itthon nem mond sokat az átlagembernek. Vannak nagyon jó csapatok, de nem lehet elképzelni azt, hogy egyszer nálunk rendezzék meg a BC One-t. Nem lenne értelme. Lehet, hogy nem telne meg egy aréna, és nem kelne ki magából többezer ember egyszerre, amikor a világ egyik legjobb táncosa egy olyat pördül a levegőben, amitől minden jóérzésű emberből kijön egy artikulálatlan üvöltés. Itt mindenki üvölt, mert üvölteni kell, és úgy bólogatni, mintha nem lenne holnap, amikor a beatmaker betol egy olyan kövér beatet, hogy elbújhatna mögötte a gömbre hízott Eddie Murphy is a Bölcsek kövéréből.

De a BC One-nak és úgy nagy általánosságban egy ekkora méretű hiphop-rendezvénynek nem is az a bája, hogy emberek elképesztő mozdulatokra képesek, olyanokra, amiket nézni is fáj, és lélekben megfogadod, hogy elkezdesz valamit mozogni holnaptól, de most már tényleg, hanem az, hogy elképesztő közel húz magához, olyan közel, hogy közelebb nem kerülhetsz ehhez a kultúrához kívülállóként. Elég egyetlen percet adni neki, beleszippantani a levegőbe, és tudod, hogy ez bizony egy egészen picit sem megjátszott ügy, kifolyik az aréna kapuin a trúság, méghozzá egy olyan szerethető fajta, amitől egy estére legalább elhiszed, hogy ez a világ bizony egy bazi jó hely.

Mert ugye a hiphopnak nem csak annyi lenne a lényege, hogy mutogassuk a másiknak, mekkora aranyláncunk van és mekkora brénk, hanem az összetartás, az egyenlőség, a társadalomkritika, és a tudás összemérése, legyen az rapcsata vagy táncpárbaj, bár ez a két szó így kimondva és leírva eléggé borzasztóan hangzik.

Látszólag két totális ellenfél küzd meg egymással, a végletekig húzzák egymás agyát, hogy felspanolják a másikat, aki felhúzott állapotában elképesztő breakben tör ki. Aztán jön az ellenfél, és megpróbálja lenyomni. Nem egy agysebészet. De minden, ami mögötte van, a legszerethetőbb dolog, amit láthatsz. Mert ezek a fazonok szeretik és tisztelik egymást. Lehet köztük valami piszlicsáré cicaharc, de amint vége a menetnek, megölelik egymást mosolyogva, és elhagyják a táncteret.

Na ez a nagy dolog ebben. A BC One azt közvetíti, hogy srácok, megmérettethetjük egymással a tudásunkat, de attól még áradjon már a szeretet, attól még nem leszünk kevésbé badassek, és tényleg nem is lesznek a versenyzők önjelölt korai Kozsók, néha elég keményen mennek egymásnak, már-már úgy tűnik, agresszívan, de aztán nem, mégis behúzzák a féket a végén, és jön a nagy ölelés, mint a Teletubbiesban.

Idén 16-an estek egymásnak Amszterdamban a BC One-on, a világ minden tájáról jöttek, hogy kiderüljön, ki a legjobb, ehhez pedig rittyentettek egy olyan show-t, hogy néha még egy könnycseppet sem volt szégyen elmorzsolni. Igen, könnycseppet, mert isten bizony nem találkoztam még a hiphopban ilyen szerető közeggel, de máshol sem igazán. A 16 táncos között akadt jóvágású szépfiú, arctetovált fenegyerek, ukrán Street Fighter-klón, idén először pedig egy lány is, Ayumi, aki Japánból jött azért, hogy hazavigye az övet, amit most már tudjuk, hogy nem ő vihetett haza, de mégis annyira érdekes jelenség volt, hogy le kellett vele ülnöm dumálni egy-két dologról.

Ayumi nem csak azért érdekes, mert ő az egyetlen B-girl a csapatban, hanem azért is, mert Kiotóból jött, ahol volt már szerencsém járni kétszer is, és ha van hely, ahol nem hittem volna, hogy létezik hiphop-kultúra, hát az Kiotó volt. A végtelenül szerény lány el is mondta, hogy ja, jól sejtem, Kiotó nem egy hiphop-főváros, de mégis sikerült valahogy kialakítaniuk ott egy olyan crew-t Japán több városából érkező emberekből, ami jelentőssé tudott válni. Ő maga tényleg nagyon szerény lány, de amikor a tánctérre lép, azonnal átkapcsol valami a fejében, és előjön belőle az állat. Iszonyú sok meló van ebben, gyakorlatilag folyamatosan kell gyakorolnia, de ez nyilván ezzel jár. Ahogy egyébként Japán meglepően sok területen, úgy itt is az amerikai mintát követi, így nem mondhatná, hogy a japán stílus annyira egyedi lenne.

Pedig még a vak is láthatja, hogy minden táncos egyedi, mindenki másképp akar nyerni, van, aki kifejezetten durva akrobatikus eszközökkel, van, aki hihetetlen gyorsaságú lábmunkával, tényleg mindenkinek benne van a táncban a szíve és a lelke, és ez még az avatatlan szemek számára is látszik. Hogy a zsűri ezt hogyan tudja pontozni, az rejtély, de hát azért vannak ott, hogy döntsenek, és döntöttek is, néha kissé érthetetlen módon, de ebből is látszik, hogy nem vagyunk profik. A zsűriben egyébként ott ült az a Crazy Legs, aki nem véletlenül a breaktánc egyik legnagyobb legendája, 1979 óta a Rock Steady Crew tagja, aki még így 51 évesen képes odatenni magát, de Amszterdamban sajnos egy lábsérülés miatt nem láthattuk őt táncolni.

Mindegy is, a lényeg, hogy a break kor- és nemfüggetlen, na meg marha látványos, rá lehet építeni egy többórás show-t. A Red Bull egyébként nagyon ügyes a BC One-nal, mert maga a verseny is szórakoztató, de az egyes blokkok közé olyan cuccokat építenek, amik rádobnak még egy lapáttal a hangulatra. Az hagyján, hogy világhírű csapatok jönnek el egy-egy iszonyú látványos show-t nyomni a szünetekre, de a buli végére még beugrott a Naughty by Nature is, akik kicsit öregesek már, de azért még mindig tudják, hogy ha megszólal a Craziest, meg a Hip Hop Hooray, akkor nem kell nagyon erőlködniük, hogy azonnal felálljon mindenki az arénában.

Az idei világbajnok a rotterdami Menno lett, magyarul nem ment a bajnoki cím messzire Amszterdamtól. Mindenki megölelgette, mindenki őszintén örült neki, és elhittük, hogy nincs ebben semmi kamu. Aztán átfáradtunk az afterpartira, ahol a trúság és az egyenlőség valami olyan méreteket öltött, amire nem biztos, hogy egyből fel voltunk készülve. A tánctér szélén ugyanis a pult mellett megállva egyből elindult egy spontán dance battle a bulizókkal, és ha nem szálltak be a körbe legalább harmincan, akkor senki sem. Az ötvenéves Adidas-pulcsis fatertól a valószínűtlenül visszafogott fizimiskájú, irdatlan electric boogie-t az arcunkba toló fiatal lányig mindenki beszállt. Néhány vodka után már mi is beszálltunk volna, de az senkinek sem lett volna jó.

Aztán nézd csak, az ott a színpadon nem a Naughty by Nature? De, a Naughty by Nature. Letoltak még jópár számot, ezúttal már nem öregurasan, hanem félmeztelenre vetkőzve, iszonyú energiabombával, majd a DJ még oldschoolra vette a figurát, hogy kialakuljon egy újabb spontán dance battle. Ilyen a világon nincs. Mindenhol hatalmas mosolyok, mindenhol kedves emberek. Még a legendák is szerényen simultak a közönségbe. És ha valami, hát ez igazán fantasztikus és nagyon fontos. Igen, bármennyire is közhelyes, fontos megélni ilyen mértékű lazaságot, jó látni, hogy működik az elfogadás, hogy inspiratív közösségben is lehet létezni, és megmutatni, hogy mi van benned, mert igenis, az emberek kíváncsiak rád.

Ja, hogy még mindig „csak” egy breaktánc-világbajnokságról beszélünk? Nem, ez nem „csak” egy breaktánc-világbajnokság. Ez egy óriási védfal, ami egy pillanatra semmilyen baromságot nem engedett közel az emberhez, csak azt, ami igazán fontos. De inkább abbahagyom, mielőtt még egy zárlatos Coelhóvá válnék. Abban viszont valószínűleg mindenki egyetért, aki csak részese lehetett ennek az egyetlen estének, hogy a Red Bull BC One-on Amszterdamban a világ legjobb helyén volt a legjobb időben.

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon