1. Ne spórolj a jogászokon!

Mielőtt felhívnád Kern András ügynökét, hogy kezdjen el keményen gyúrni Conan szerepére, érdemes lesz néhány milliót félretenned ügyvédi költségekre. Igen, arról a kis gonosz karikába tuszkolt „C” betűről beszélünk, amit teljes nevén copyrightnak anyakönyveztek, és mely a szerzői jogok védelmét nyomatékosítja egyes alkotások tekintetében. Egy remake esetében erre azért érdemes fokozottan figyelni, mert az eredeti alkotás jogtulajdonosa előbb forgatna Barátok közt-epizódokat, mint hogy tétlenül nézze végig, hogy a szellemi termékéből az ő hozzájárulása (és megtámogatása) nélkül valaki más húzzon hasznot.

Ha az eredeti mű további „C” betűkkel teleaggatott stáblistával büszkélkedhet, akkor elkezdhetsz gondolkodni a lakásod elzálogosításán. Baromi egyszerűen hangzott például az A tetovált lány Fincher-féle feldolgozásával kapcsolatban, hogy „megvették a remake jogait”, de a valóságban ez úgy nézett ki, hogy az MGM embereinek nem csak az eredeti svéd produkció fejeseivel, hanem Stieg Larsson, a könyv írójának jogászaival is le kellett szépen ülni társalogni egy-egy vastag boríték társaságában.

INFO

Az 1994-es A holló című képregényfilm újrájával kapcsolatban például valaki elfelejtette megcsörgetni az ügyvédjét a jogok megvásárlása előtt, hiszen a film már vastagon az előkészületek stádiumában volt, amikor tavaly év végén a The Weinstein Company jogászai azzal sokkolták a készítőket, hogy egy 2009-es megállapodás a filmmel kapcsolatos jogokat kizárólagosan az ő zsebükbe pakolta. Néhány hét után a vitát sikerült elsimítani, de feltehetőleg ehhez újabb borítékoknak kellett gazdát cserélnie.

2. Okosan válassz alapanyagot!

Triviális tanácsnak tűnik, de sok alkotó számára mégsem egyértelmű, hogy a hirtelen jött ötlet után érdemes kicsit leülni és eltöprengeni, hogy a világnak valóban szüksége van-e egy alapból gyenge lábakon álló film teljesen felesleges újrájára. Hogy miből gondolta például a Paramount, hogy az 1975-ös A stepfordi feleségek című semmiségre 2004-ben az emberek kíváncsiak lesznek, az valószínűleg örök titok marad. A film hatalmas izzadás után világszinten alig jött ki nullszaldósra, és bár a cég erről kitartóan hallgat, előfordulhat, hogy az ismeretlen összegű marketingköltségek tükrében ez a feltételezett megtérülés is erős túlzás.

Ugyanekkora blama volt a tavaly ismét a mozikba küldött Footloose, ami a táncos filmek divatját próbálta meg sikertelenül meglovagolni a Kevin Bacon-féle eredeti feltámasztásával. A szebb napokat látott John McTiernan 2002-ben például echte ronggyá égette magát (Dobó Katával együtt) az 1975-ös Rollerball azonos című remake-jével, ami 70 millió dollárt füstölt szét 25 milliós világszintű bevétel érdekében.

INFO

Azoknak a reménybeli producereknek üzenjük, akiket jobban érdekelnek a bevételi adatok a kritikai fogadtatásnál, hogy keressenek viszonylag ismeretlen külföldi, az otthoni mozikban sikeresen teljesítő filmeket. Ezt a tanácsot követik immár évek óta a hollywoodi stúdiók is. A kétezres évek elején japán horrorokat amerikanizáltak futószalagon (A kör, Az átok stb.), most pedig éppen a skandináv krimi van napirenden. Hogy mekkora hozzáadott értékkel bírnak ezek az alkotások, azt most inkább hagyjuk, hiszen a bevételek tekintetében mindegyik hozta, amit kellett. A stúdiónak pedig csak ez számít.

3. Tégy hozzá az eredetihez!

A harmadik, de talán a legfontosabb kitétel. Sokan még mindig szitokszóként tekintenek a remake szóra, miközben egyre-másra puffogtatják azt a jól hangzó, ám üres frázist, hogy a mozi világában nincs új a nap alatt. Igaz, hogy a filmművészet szűk 120 éve alatt számtalan művész (rosszabb esetben kontár) nyúlt már vissza egy-egy alkotáshoz, hogy saját előadásában mondja fel az ismert leckét, de tévedés lenne azt állítani, hogy ez a tevékenység nélkülözne minden eredetiséget. Persze nem az aktualizálásra gondolunk, ami alapelvárás a remake-kel szemben, ennél kicsit többről van szó.

A legjobb példa erre Martin Scorsese A tégla című Oscar-díjas alkotása, mely a hongkongi Szigorúan piszkos ügyek című krimi feldolgozása. Szeretnénk leszögezni, hogy szerintünk sem éppen e mozi miatt kellett volna a Mesternek megkapnia a rég esedékes díjat, de a film akkor is vita nélkül csúcsminőségű interpretációja a távol-keleti eredetinek. Ennek az az oka, hogy a rendező nem csupán felmondta a sztorit, hanem okosan integrálta azt a bostoni viszonyok, a helybéli kultúra és történelem színfalai közé. Ugyanilyen az A hét mesterlövész, mely Akira Kurosawa Hét szamuráj című művének western-feldolgozása 1960-ból.

INFO

Negatív példa is akad. Gus Van Sant 1998-ban kitalálta, hogy színesben, szinte képkockáról-képkockára fogja újraforgatni Hitchcock kultikus klasszikusát, a Psycho-t, mindenféle hozzáadott érték nélkül. A végeredményt minden idők legrosszabb remake-jeként szokás emlegetni, ami egész egyszerűen színesbe hipózta a mesterművet. A film óriási kritikai és anyagi bukás volt. Jobb lesz tehát komolyan venni a tanácsainkat.

4. Adj időt a feledésnek!

Minél több idő telt el a feldolgozott eredeti és az újrafeldolgozás között, a közvélemény annál könnyebben fogadja el, hogy egy önálló alkotással van dolga. Ez főleg akkor nagyon hasznos tanács, ha az előző pontot az alkotó elmulasztotta betartani. Az olasz meló 2003-as remake-jéről például mindenki tudta, hogy csak egy másolat, de senki nem hőbörgött emiatt, hiszen az 1969-es eredetit a célközönség nagy része még csak nem is látta. John Carpenter 1982-es A dolog című mozijával is ugyanez a helyzet: bemutatásakor nem emlegették zavaróan sokat az 1951-es eredetit.

INFO

A filmtörténelem első remake-je nem fogadta meg ezt a tanácsunkat. Az 1903-ban bemutatott A nagy vonatrablás, mely tulajdonképpen az első western a világon, elég szép sikernek bizonyult Amerikában, így egy évvel később (!) már meg is jelent egy meglehetősen pofátlan feldolgozása azonos címmel. Arról nincsenek információink, hogy az 1904-es A nagy vonatrablás mennyi dollárt gereblyézett össze, de biztos volt néhány csalódott néző, aki azt hitte, hogy az eredetire váltott jegyet.

5. Virítsd a lóvét!

Az eredeti Godzilla-filmekben habszivacsból készült idióta jelmezekbe bújt színészek verték össze egymást makettházak között, míg az 1933-as King Kong a stop-motion technika úttörőjeként szórakoztatta a kor közönségét. Mai szemmel egyik sem számít különösebben látványosnak, ám a sztoriban már többen láttak fantáziát, így születhetett meg Roland Emmerich Godzilla-, majd Peter Jackson King Kong-újraértelmezése, melyek a javarészt (jogosan) elmarasztaló kritikák ellenére is szép hasznot termeltek a pénztáraknál. Peter Jackson a több mint 200 milliós ráfordítást bőven megduplázta, ami a Godzillá-nak is sikerült 130 milliós költségek mellett. Bár egyik sem filmtörténelmi mérföldkő, azt azért jól példázzák, hogyan érdemes úgy felújítani egy régi látványfilmet, hogy az hasznot termeljen.

Mindenek előtt rengeteg pénz kell hozzá. A remake ugyanis egy olyan műfaj, mely az önálló ötlet látszólagos hiánya miatt alapból a gagyi kategóriából indul a nézőknél. Ha pedig a végtermék éppen azon a komponensen – a látványon – akar takarékoskodni, mely a leginkább szembetűnő, a mozilátogatók nagyon hamar elfordulnak a filmtől. Jó példa Tim Burton 2001-es Majmok bolygója-remake-je, mely egyedül a látvány tekintetében vette fel a versenyt az eredetivel és láss csodát, az egyébként a kritikusok által szénné alázott mozi háromszoros megtérülést hozott a stúdiónak.

INFO

A legnagyobb mozis bukások toplistáján csak elvétve találsz újrafeldolgozásokat. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy főszabály szerint a filmszakma az értékesebb filmek feltámasztására hajlandó pénzt áldozni, így a végeredmény az „egy újszülöttnek minden vicc új” kitétel miatt még akkor is képes lesz nyereséges maradni, ha történetesen gyengébb az eredetinél.

Ha tetszett, olvasd el a képregényfilm-bizniszről, illetve a 3D mozi jövőjéről szóló cikkünket is!