Rómának szeretettel-kritika – Örök város, múló film

Az idén 76 éves Woody Allen európai turnéja megállíthatatlanul dübörög tovább. London, Barcelona és Párizs után most Róma következik. A város továbbra is lélegzetelállító. A film sajnos nem.

Rómának szeretettel. Már a cím is jelzi, hogy egy filmes képeslapról van szó, amit nem a városból, hanem a városnak adtak fel, és ha tudjuk, hogy a produkciós költségeket maga Róma fizette ki, mindössze annyi volt a kérésük, hogy végig az Örök városban forgasson a mester, akkor nem is csodálkozunk ezen. Nyilván az olaszok is valami hasonló színvonalú, bájos városimázst szerettek volna látni, mint az Éjfélkor Párizsban, amit ráadásul Oscarra is jelöltek, miközben a közönség is egy olyan idilli Párizst szemlélhetett benne, amilyennek a valóságban is látni szeretné a francia fővárost.

Nos, többé-kevésbé meg is kapták ezt a hangulatot, de a Rómának szeretettel messze nem annyira egységes, mint elődje. Ez nyilván annak tudható be, hogy Allen nem sok időt szentelt a jelenetek, karakterek megírására, így összecsapott lett a forgatókönyv, vannak cselekményszálak, melyek bárhol játszódhatnának, vagy csak simán nincs bennük annyi szufla, ameddig elhúzza őket a lankadhatatlan munkakedvvel bíró rendező, ezért ez a képeslap egy színes, mégis érdektelen darab lett.

Az aktuális filmben szintén erősen jelen van az a nosztalgikus hangulat, amire gyakorlatilag az egész Éjfélkor Párizsban épült, valamint ami alapvetően a művészfilmekre jellemző, melyekből Woody egész pályafutása alatt rengeteget merített. Esetünkben azonban nincs olyan eget rengető üzenet, mint legutóbb (az ember sosem élvezi a jelent, mindig a múltba vágyik), most csak apró jópofaságokat szórt szét a szerző a világ egyik leglenyűgözőbb díszlete előtt és követte, ahogy szétgurulnak az olasz főváros varázslatos helyszínein.

Az eredeti cím Bop Decameron volt, és valóban vannak boccacciói pillanatai a mozinak, de a pénzemberek kérésére végül sokkal közönségbarátabb cím mellett döntöttek, ami persze nem is tetszik Woodynak, de talán még örülhet is, mert azt is kérhették volna, hogy „Gyere Rómába kirándulni!” legyen a végeredmény.

Sztárparádé ezúttal is van, Alec Baldwin múltjában sétálgató fickót alakít, Penélope Cruz dekoltázst, de azt tökéletesen, Jesse Eisenberg tétova, nők terén nem sok tapasztalattal bíró tanulót, Roberto Benigni pedig egy ok nélküli celebet, Ellen Page-dzsel viszont eléggé mellényúlt a direktor.

Bár a fiatal tehetség jól hozza az idegesítő amerikai bölcsészcsajt, szerepe szerint azonban komoly szexuális kisugárzása is van, márpedig minden igyekezete ellenére nem sikerül neki elcsavarni a fejünket, inkább mi csavarnánk ki az általa alakított csaj nyakát. És maga Allen is átsétált a kamera elé, hat év és öt film után először, hogy azt a jól ismert görcsös, értelmiségit alakítsa, akivel már olyan szinten eggyé vált, mint Chaplin az esendő kisemberrel.

A Rómának szeretettel nincs jól súlyozva, de a váratlanul csattanó apró poénok miatt megannyi őszinte nevetésnek ágyaz meg – ez főleg az imént említett Woodynak köszönhető, aki már második mondatában a kommunizmusról beszél, és az amatőr operaénekes halottas fickónak, aki csak a fürdőszobában képes igazán kibontakozni. Vagyis afféle „Woody Allen: írjuk a többihez” kategória, ami egyáltalán nem tartozik az alkotó erős darabjai közé, de sokan szeretik majd. Aki Rómába készül, azért, aki már volt, azért, aki pedig nem járt ott és nem is készül… na az majd most fog!

Nem tudod, mit érdemes megnézned a moziban? Akkor olvasd a Movie Player sorozatot!

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon