Úgy tűnik, nem igazán lehet hibázni a Tomb Raider-szériával, amióta visszatért 2013-ban egy jóval realistább előzményjátékkal, ami felfogható volt egy Lara Croft-halálszimulátornak is, annyiszor és olyan csúnya módokon halálozott el a még fiatal főhősnő, aki az életben egyébként súlyosan elvérzett volna nagyjából a játékidő közepén, olyan sérülésekkel vonszolta magát a végkifejletig. A Rise of the Tomb Raider csak emelt a téten, és most itt a Shadow of the Tomb Raider, aminek címe kicsit olyan, mint egy metalcore banda neve, de mindegy is.

A harmadik előzményjátékról tényleg azt hittük, hogy ez valami igazán sötét, nagyon mély és Lara Croft számára lelkileg is megterhelő kaland lesz, erre nem. A Shadow of the Tomb Raider továbbra is inkább fizikailag megterhelő Lara számára, már megint simán elvérezhetne kb. a harmadik órában, benne azonban ott dobog az Acélszív, mint Paksi Endrében.

Azt eleve tudtuk, hogy ez az epizód főként a lopakodásról fog szólni, és tényleg, Lara lopakodik, nyilaz, lő, mászik és ugrál, és nagyon jól végzi a dolgát. A minőség egy kicsit sem változott az előző két rész óta, a lényeg pedig még mindig szinte takkra ugyanaz. Na és ha valami, hát ez lehet, hogy baj. A lopakodás ugyanis nem túl fajsúlyos, ráadásul van vele egy egészen apró bibi is. Csak bizonyos bokrokba és falakhoz bújhatunk el, néha úgy, hogy egy kis sárral álcázzuk magunkat, vagy a Vakáció óta mondjuk már tudjuk, hogy ezzel is illik vigyázni, de ha például megpróbálnánk egy nagyobb halom doboz mögé bebújni, akkor a játék dönti el, hogy működni fog-e az álca. A fedezékbe bújás ugyanis a fedezéknek kijelölt tereptárgyak elé állva automatikusan végbemegy, de az is simán benne van a pakliban, hogy mondjuk három egymásra pakolt ládát nem tekint fedezéknek a játék, és ekkor életbe lép a Lara Croft-halálszimulátor.

A lopakodás egyébként nem csak a szabadban, hanem a víz alatt is jóbarátunk lesz, mert igen, ott is el kell majd bújnunk a piranhák és az egyéb ránk tekeredő óriáshalak elől, ha nem akarjuk halkajaként végezni, és közben ha találunk valahol levegőt, akkor azonnal fel kell buknunk érte, mert szörprájz-szörprájz, nem fogjuk kibírni nélküle a következő lehetőségig.

A történet kellemesen izgalmas, de sajnos nem annyira erős, mint amilyennek távolról tűnt. Lara még mindig a Trinityvel harcol, és úgy tűnik, sikerrel is jár egy ereklye megszerzésében, ám amikor a tőrt kiveszi a helyéről, akkor eléggé flottul rászabadítja a világra az apokalipszist. Bárkivel megesik egy rosszabb napján. Lara úgy érzi, hogy nem is az a legnagyobb baj, hogy egy rettentően erős árvizet zúdít a környező településekre, mert az semmi, legalábbis neki, aki mindenhová fel tud ugrálni, hanem az, hogy valamiért nem tud szabadulni a gondolattól, hogy egy felsőbb erőt szabadított rá a világra. Úgy tűnik, a Trinity győzött, de mivel még egy ereklyére szükség lenne a világvégéhez, Lara megint elkezd rohanni, mint egy megvadult Forrest Gump.

Ez az ereklye pedig egy perui szigeten fekszik, ahová Jonah-val érkezik repülővel, majd egy szerencsétlenség következtében lezuhannak, aztán a lányt mindenáron le akarja vadászni egy jaguár, ő viszont harcolni kezd a túlélésért. Az a legjobb ebben a sztoriban, hogy soha, sehol nem láttad még semmilyen formában… vagy várj, hát ez pontosan Katy Perry Roarjának a klipje! Mondjuk úgy, hogy a történet írói „inspirálódtak” a videóból, és legalább a tigrist lecserélték jaguárra, meg a tündibündi hangulatot több hektoliternyi vérre.

Szóval Lara Perry szépen összeszedi a felszerelését, a társát, aztán elindul csúszni, mászni, ugrálni és kalandozni nagyjából takkra úgy, ahogy szokott. Csak ezúttal a környezet teljesen más, a szokásos föld alatti kamrák helyett most egy gyönyörű őserdő a helyszín, ahol nő még tényleg nem kalandozott így… vagy várj, ez pont olyan, mint az Uncharted: The Lost Legacy. Csak ott két nő kalandozott, és nem egy, ráadásul az a két nő olyan karakterrel volt megáldva, amiért azonnal elvettük volna őket feleségül. Jó, mondjuk Larát is elvennénk, de ő továbbra is kicsit szürke hozzájuk képest, és bár többet megtudunk a gyerekkoráról is, azért nem ártott volna jobban elmélyíteni a karaktert, mert nagyjából mindenki erre várt ebben az epizódban.

Ehelyett egy teljesen átlagos Tomb Raider-kalandot kapunk, a még mindig bociszemekkel bámuló, folyamatosan vérben és koszban tocsogó Larával, ami egyáltalán nem jelent rosszat, mert a Shadow egy kicsit sem marad el minőségben az előző két résztől, grafikailag ráadásul felül is múlja őket. A játék valami döbbenetesen néz ki. Az erdő és a városok is élnek, az átvezető videók gyönyörűek, abszolút filmszerű az egész, és nem mellékesen játszani is annyira jó vele, mint 2013 óta bármikor.

Pedig aztán nagyon nem volt könnyű dolga ennek a szériának, eléggé ingadozó részek után kapta el a gyeplőt a biztos falnak rohanástól, miközben az Uncharted gyönyörűen megmutatta, hogyan kell ezt a kalandozás-dolgot jól csinálni. Ehhez kellett felnőnie, és fel is nőtt a Tomb Raider, mind játékmechanikailag, mind grafikailag. Tény, hogy akadnak azért kisebb gikszerek, és néhány mozgás olyan, mintha Larának idegrángása lenne, főleg a magasban kapaszkodva haladáskor, de ezek a hibák nem zavaróak, maximum tényleg annyiról van szó, hogy egy-egy játékelem nem lett túl kidolgozott, és nincs igazából súlya.

Ilyen például a fejlődési rendszer, ahol skillpontokért új képességeket adhatunk a főhősnőnkhöz, de ezek a képességek többségében nem túl hasznosak, vagy inkább úgy mondanám, hogy nélkülük is tökéletesen megvan az ember, és valahogy ez a helyzet a fegyverek fejlesztésével is, amelyek tényleg csak arra jók, hogy mondjuk a felpimpelt késünkkel egy-egy újabb helyre is be tudjunk menni valamilyen lootért.

Larára mindenféle ruhákat adhatunk, ezek az öltözékek többnyire egy-egy extra képességet is adnak nekünk, de ha nem akarunk képességeket, csak egy jó poént, akkor akár a klasszikus Tomb Raider 2, vagy az Angel of Darkness Lara Croftjával is végigtolhatjuk a menetet, amiről maga a játék is azt mondja, hogy teljesen haszontalan tett, de legalább jó poén. Mondjuk halálra nem röhögöd magad rajta.

A Shadow of the Tomb Raiderben nagyon nehéz csalódni. Tény, hogy igazán erős újításokkal nem pakolták tele a játékot, de amiben eddig jó volt ez a sorozat, abban most is remek. A tájak lélegzetelállítóak, a pályatervezés ügyes és néhol kifejezetten kreatív, a kraftolás még mindig nem idegesítő, az új mozdulatok szépek, a játék egésze pedig szuper élmény. Van benne alaphangon vagy 20 óra, a mellékküldetésekkel pedig ezt a 20 órát bőven ki lehet tolni, de akár azzal is, hogy csak járkálunk különböző helyeken, és meghallgatjuk az emberek bajait, ami egyébként egy eléggé semmilyen újítás, de ha valakinek arra van igénye, hogy falusi emberekkel beszélgessen, akkor most már elég bekapcsolni hozzá a PS4-et.

Nem könnyű egyébként a játék, a fejtörők néhol okoznak kihívást, de azért nem kell Sheldon Coopernek lenni ahhoz, hogy sikert érjünk el, mondjuk nem árt, de maradjunk annyiban, hogy a megoldás közben maximum közepesen izzad meg az ember. Az akció közben sem árt gondolkodni, mert az ellen elég hatékonyan képes pürésíteni minket, mondjuk tény, hogy ők sem éppen atomfizikusok, de ennek ellenére nincs igazán nagy baj a játék mesterséges intelligenciájával, mondjuk lehet, hogy azért nem ártana már megoldani, hogy ha egy katona azt látja maga előtt fél méterre, hogy irreálisan mozog egy bokor, amiben elméletileg nincs semmi, akkor össze tudja rakni, hogy nem cserebogár mozgatja a leveleket, hanem egy kifejlett Lara Croft.

Magyarul lehet, hogy nem tökéletes a Shadow of the Tomb Raider, de nem tévesztett irányt, tele van jó jelenetekkel, a karakterei szerethetőek, a története okés, az épületek még mindig szépen omolnak Larára, akinek ezúttal furcsa módon mintha kicsit nagyobb lenne a mellmérete, de hát ki nézi, ugye. Legalább nem háromszög alakú. Bár annak is megvolt a bája. Tök jó trilógiává áll össze ezzel a játékkal a 2013 óta kijött két rész. Nem lenne baj, ha nem kellene búcsút vennünk ettől a Larától.