A szemétre való tucathorrorok és kézikamerás pénzsokszorosító blődlik korában a műfaj rajongóinak talán már nincsenek olyan elvárásai, hogy korszakalkotó remekműveket lássanak a mozivásznon. Nem mintha bárki is tiltakozna, ha egy új Ragyogás kerülne terítékre, de ez a tábor már azzal is beéri, ha egy tisztességesen paráztató, okosan összerakott mozit fogadhat. A Sinister teljes mértékben ilyen, szóval, ha valaki szimplán másfél órányi tömény borzongásra vágyik, maximálisan megtalálja a számítását!

A történetről annyit kell tudni, hogy egy felderítetlen bűnügyeket boncolgató író a főhőse (Ethan Hawke), aki úgy érzi: élete legnagyobb sikerregényét teheti le az asztalra, ha kibogozza egy félelmetes gyilkosságsorozat homályos részleteit. Épp ezért kimagaslóan jó ötletnek tartja, hogy feleségével és két gyermekével abba a házba költözzön, ahol nemrég egy komplett famíliát akasztottak fel a kerti fára.

Később előkerül a padlásról egy kupac nyolc milliméteres film, melyek szalagjain korántsem 100 Folk Celsius koncertfelvételek vannak, majd feltűnik egy ijesztő maszkos figura is, akiről pedig annyit azért elárulhatunk: egyáltalán nem az a baja, hogy nem vették be őt a Slipknot zenekarba. Az éjszakai órákat az sem teszi meghittebbé, hogy a szerző fia alvajáró, és a legfurcsább helyeken ébred fel kitekert pózokban, nem véletlen tehát, hogy Ellison lassan, de biztosan az őrület útjára lép. Márpedig egyáltalán nem sejtet jó dolgokat, ha hajnalban arra ébred az ember, hogy baseballütővel a kezében szunyókál a kanapén ülve.

Scott Derrickson rendezőnek már volt dolga a horror zsánerrel (Ördögűzés Emily Rose üdvéért), majd összehozta az Amikor megállt a Föld című, nem túl szép emlékű darabot, amiért később négy évig vezekelt. A hallgatást most törte meg a Sinister-rel, ami meglepő módon nem kapott vállalhatatlan magyar címet (pedig már számítottunk valami olyasmire, hogy Sinister – A hóbortos horrorkuckó), és hatását tekintve leginkább A fekete ruhás nő-höz hasonlítanánk, mivel ott is egy klasszikus horrortoposzt tártak elénk nem igazán eredeti módon, de az élmény kellőképpen nyomasztó és hatásos volt.

Ám messze nem csak ehhez a filmhez hasonlítanánk Derrickson alkotását, amelyről jó darabig nem tudjuk eldönteni, hogy sorozatgyilkosos sztori, vagy természetfeletti horror… végül egyértelműen billen a mérleg nyelve az egyik felé, miközben a found snuff footage-ek és a japán rémfilmek világából is több elem keveredik bele a sztoriba.

Hogy még pontosabban fogalmazzunk, a Sinister sokban hasonlít A kör-re, mivel itt is a titokzatos szalag megtekintése idézi elő a visszafordíthatatlan folyamatokat, benne van a Ragyogás, mivel író hősünk a meddő alkotás során kerül az őrület hatalmába és szintén a hely szelleme zavarja össze őt, továbbá benne van a 8 milliméter, a Hidegvérrel, az Az embervadász… hosszasan lehetne folytatni a sort. Mindezek ellenére a film remekül működik, és igazából olyan intenzíven paráztatja a nézőt, hogy nincs is ideje hasonlóságokat keresni két körömrágás között.

Emellett dicséret illeti Ethan Hawke-ot, aki ügyesen hozza a megborult írót, bár nehéz vele azonosulni, mivel nem értjük, miért éri meg neki a karrier miatt kitenni a családját ilyen veszélynek. A mozi hátborzongató minimalista zenéjét szerző Christopher Young is megérdemel egy plecsnit, mert tökéletesen sikerült feszültséggel megtöltenie a jeleneteket, de a rendező is kiváló dramaturgiai érzékkel komponálta meg a passzusokat, melyek közül sok akarva-akaratlanul kísérteni kezd minket, amikor este lefekszünk aludni, fogmosás után belenézünk a tükörbe, vagy fel akarjuk kapcsolni a villanyt egy sötét szobában.

Ahogy említettük, az eredetiség nem erénye Derrickson alkotásának, szóval a Sinister nem lesz iskolateremtő remekmű, de ritkán látni ilyen feszes, üresjáratok nélküli, nyomasztó horrort, és a néző elvárása végső soron ez, szóval kötelező darabról van szó.

Tovább:
A Player legfrissebb cikkeihez
A filmtörténet legváratlanabb sokkoló jelenetei
Az ország horrorisztikus helyei