Olykor-olykor előfordul, hogy utálsz egy filmet, de nem akarod szénné oltani, mert egyszerűen nincs kedved, vagy mert úgy érzed, nem lenne illendő. Érted, hogy miről akar szólni, díjazod a jó szándékot, a szimpatikus színészeket, de a végeredményt akkor sem tudnád szeretni, ha egy félmeztelen bombázó kérne erre, miközben a slicceddel babrál. Pontosan ez a helyzet velem és a St. Vincent-tel.

Adott egy vén, morgós genyó (Bill Murray), akinek a szomszédságába beköltözik egy frissen elvált anyuka (Melissa McCarthy először nem irritáló) jólnevelt kisfiával. Amíg anyuka nővérként gürcöl a sürgősségin, az angyali kisfiú összebarátkozik a cinikus szomszéddal, aki csak azért vállalja el a botcsinálta bébiszitter szerepét, mert baromira le van égve. A buddy moviek egy külön alhalmaza, amikor a naiv ifjú találkozik a problémás felnőttel. Igazi jellemformáló heppening, amivel különösen szeretnek élni a filmesek, hiszen a friss gyermeki látásmód hatásos kontrasztba állítható a felnőttek „érett” gondolkodásával. Az alapszitu különböző variánsait napestig lehetne sorolni - Egy fiúról, A kölyök, Tapló télapó és társai –, a jobban sikerült darabok hatását pedig dőreség lenne elvitatni, még úgy is, hogy e szubzsáner képviselői általában egy unalomig ismert dramaturgia mentén haladnak a totális happy end felé.

A St. Vincent annyira követi a tervet, hogy akár a műfaj „mellékelt ábrája” is lehetne. Olyan mint a svájci gyors; a filmidő utolsó fél órájában kell egy másodlagos konfliktus, amikor minden elromlani látszik, aztán kell egy „szeretlek, anyu”, majd egy nagyjelenet, amiben a főhős mennybe megy és minden a helyére kerül, közben az sem baj, ha az egyik szereplő lebabázik, a végére pedig le kell ültetni a szereplőket egy asztal mellé, amivel azt is el lehet mondani, mennyire fontos lett mindenki a másiknak. A film sorban kipipálja a lista összes kötelező elemét, de közben a hitelességre már nem marad szufla a forgatókönyvben. A „szeretlek, anyu” és a közös ebéd például nettó kínos, a nagyjelenet viszont mindenen túltesz. Ebben a kényelmetlenül teátrális szcénában a kisfiú nagy plénum előtt úgy magyarázza el a nézőknek, hogy miről is szól a film, mintha alsó tagozatosokkal kellene megértetni a Tamás bátya kunyhója lényegét. Feszengés a köbön.

Az összképen a direkt felcukrozott szereplőgárda sem segít. Kapunk például egy orosz akcentussal pusztító jószívű kurvát (Naomi Watts sürgősen cserélje le a menedzsmentjét!), egy varázsütésre érzékeny széplélekké változó tuskó osztálytársat – aki természetesen a főszereplő legjobb barátja lesz –, egy rohadék, csélcsap, mégis példás szülőnek bizonyuló apát, az egész torta tetejére pedig megy a cseresznye Bill Murray formájában. Nincs baj a játékával, egyszerűen csak képtelen hiteles maradni egy olyan forgatókönyv szolgálatában, ami egyszer zseniális szarkasztát csinál belőle, másszor viszont teljesen érthetetlen tuskóságokra kényszeríti. (Dupla kabbe a doktornőnek. Azt például miért?) A stáblista alatti jelenet a maradék kétségeimet is eloszlatta. Ez a film tényleg csak úgy megtörtént vele.

Egyetlen nagy szerencséje van a mozinak: kerüli a nagyívűséget, mint Michael Bay a kamaradrámákat. Ez egy aprócska film, ami arról szól, hogy ne ítélkezzünk mások felett és hagyjuk nyitva az ajtót embertársaink előtt. Túl kicsi és túl jó szándékú ahhoz, hogy izomból haragudjak rá, ahhoz viszont túl sok hibája van, hogy a számra üljek. A St. Vincent szellemi és lelki tápláléknak pont annyira megfelelő, mint dezodor helyett a WC-illatosító.